Tanulmányok Budapest Múltjából 32. (2005)
Szívós Erika: Budapest mint képzőművészeti központ a XIX-XX. század fordulóján 115-136
BUDAPEST MINT KÉPZŐMŰVÉSZETI KÖZPONT A XIX-XX. SZÁZAD FORDULÓJÁN az elkülönülő művészek saját kiállítási lehetőséget (s ezáltal jobb eladási feltételeket) teremtsenek maguknak, így hozták létre például a Műcsarnokkal elégedetlen művészek a Nemzeti Szalont 1894-ben. A századelőtől kezdve azonban - az érvényesülési szemponton túl - már felfogásbeli, meggyőződésbeli különbségek is megbújtak az újabb csoportok alakulásának hátterében. 10 A századforduló éveinek magyar művészeti életében több olyan irányzat is feltűnt szinte egy időben, amely Nyugat-Európában több évtizedes fejlődés különböző fázisait képviselte; az 1896 és 1914 közötti időszak legszembetűnőbb tulajdonsága a homlokegyenest ellenkező felfogású irányzatok egymásmelletisége volt. A megkésettség miatt jóformán egy időben jelentkezett az impresszionizmus, a szecesszió és az avantgárdé, miközben a képzőművészetben még mindig tartotta magát az akadémiai realizmus, az építészetben pedig a historizmus és az eklektika. Érthető tehát, hogy miért tűntek fel újabb és újabb, egymástól elvi alapon elhatárolódó csoportosulások. Ilyen indíttatású volt a MIÉNK és a Nyolcak művészcsoport megalakulása, bizonyos szempontból ez hatott a Kéve egyesület létrejöttekor, de ide sorolható a gödöllői művésztelep művészeinek a csoportos fellépése is. A művészi csoportosulások szaporodásával összefüggésben a művészeti élet szervezeti kereteire is egyre inkább a sokrétűség volt a fő jellemző. A kiállítási lehetőségek tekintetében megszűnt a Műcsarnok monopóliuma, mivel a századelőn több új kiállítási intézmény alakult (a Nemzeti Szalon, a Könyves Kálmán Szalon, a Művészház, az Uránia, vagy az Ernst Lajos alapította Ernst Múzeum). Ez utóbbiak fontos szerepet játszottak a modern művészet propagálásában, miután a legradikálisabb újitóknak is lehetőséget teremtettek a bemutatkozásra. A modernebb szellemű galériák többnyire nem kötelezték el magukat egy-egy csoport mellett, hanem sokféle alkotónak, műhelynek biztosítottak kiállítási alkalmat. Mivel ezek az intézmények alapvető szerepet játszottak abban a kulturális viszonyrendszerben, melynek felvázolása tanulmányunk kitűzött feladata, érdemes róluk részletesebben is szólni. Kiállítóhelyek a századfordulón Az 1890-es évek közepéig a Műcsarnok Budapesten az egyetlen állandó kiállítási intézmény. 1877-ben, amikor az Andrássy út 71. szám alatt felépült az első („régi") Műcsarnok, még kielégítette az igényeket (bár az épület adottságai ellen már akkor is akadtak kifogások). Amikor azonban a század végére nagymértékben megnőtt a Budapesten működő művészek száma, a Műcsarnok egymagában már nem bizonyult elegendőnek. Külön problémát jelentett, hogy az ottani kiállítási lehetőségekkel nagymértékben a Magyar Képzőművészek Egyesülete rendelkezett; számos művész, művészcsoport érezhette úgy, hogy egy szűkebb kör kezében van a magyar kiállítási élet irányítása. 1894-től kezdve ezért több új kiállítási fórum nyílt, egy részük kifejezetten piaci alapra helyezve tevékenységét. BENDE Kézirat C-II-20/1, 98. BENDE szerint az 1890-es évek művészeti harcai „még nem művészeti elvek körül zajlottak, nem valamely új művészeti irány érvényre juttatását célozták, inkább csak kenyérkérdésről és egyéni érvényesülésről volt szó, bár ez a körülmény mit sem vont le azok hevességéből." Bende Kézirat. C-II-20/3, 144. 119
