Tanulmányok Budapest Múltjából 32. (2005)
Szívós Erika: Budapest mint képzőművészeti központ a XIX-XX. század fordulóján 115-136
Szívós ERIKA „felfedezik" az „új tehetségeket", bevezetik őket a művészeti közéletbe, és ismertté teszik őket a műgyűjtők és más műértők előtt 8 . A művészeti szféra autonómiája abban áll tehát, hogy az itt termelt kulturális javak (műalkotások) értékét a bennfentesek határozzák meg, s a szélesebb közönség (némileg sarkítva) az ő értékítéleteik szűrőjén keresztül értesül arról, ki a jelentős művész és ki nem az, mely alkotásokat kell nagyra értékelni s melyeket nem. Azaz ők teremtik meg az alkotókat övező kollektív hitet (vagy ha úgy tetszik, az illúziót). Művészeti intézmények, fórumok Budapesten A képzőművészeti élet hivatalos intézményeinek Budapestre való összpontosulása nem volt teljesen véletlen. A Képzőművészeti Főiskola elődjét, a Mintarajziskolát, a Szépművészeti Múzeumot, a Műcsarnokot állami akarattal, költségvetési forrásokból hozták létre a kiegyezést követően, és alapításuk Budapest nemzeti - s ennek részeként kulturális - fővárossá fejlesztésének a nagy vállalkozásába illeszkedett. (Ez akkor is igaz, ha például a főiskola létesítésében maguknak a művészeknek a kezdeményezései is nagy szerepet játszottak.) A művészeti egyesületek Budapestre települése szintén a főváros egyértelmű kulturális központ-szerepével függött össze. Ez alól azok a századforduló után alakult vidéki műpártoló egyesületek jelentettek csupán kivételt (Szeged 1899, Debrecen 1901), melyek célja a képzőművészetnek a helyi lakosság körében való propagálása, helyi kiállítások szervezése volt. 9 A legkorábbi egyesületek ráadásul egyértelműen országos szervezetként alakultak és akként is működtek: így az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat (1861), a Magyar Írók és Művészek Társasága (1874) és a kifejezetten szakmai, érdekvédelmi céllal létrejött Magyar Képzőművészek Egyesülete (1894), mely a Képzőművészeti Társulattól eltérően műpártoló tagokat nem is vett fel a sorai közé. A századfordulót követő két évtizedben a művészeti szervezeteket tekintve két új fejlemény volt különösen jellemző. Az egyik a specializálódás, amely a nagy országos szervezetekkel szemben kisebb, egy-egy szakterületet vagy érdekcsoportot képviselő egyesületek létrejöttében nyilvánult meg. Ilyen volt Magyarországon az Akvarell- és Pasztellfestők Egyesülete (1910), a Magyar Grafikusok Egyesülete (1908), és bizonyos értelemben a Magyar Képzőművésznők Egyesülete (1908) is. A másik a hasonló esztétikai nézeteket valló művészek csoportokba tömörülése. Az utóbbi olyan nemzetközi jelenség volt, amely Európában mindenütt együtt járt a modern művészeti irányok jelentkezésével; a csoportos fellépést az motiválta, hogy az újító szellemű művészek - akik gyakran fiatal koruk miatt sem tartozhattak még a beérkezettek közé - így nagyobb esélyt láttak arra, hogy felfigyelnek rájuk, és sikerül betörniük a művészeti közéletbe. A korábbi időben a küzdelem inkább csak a megélhetés körül folyt, az új szerveződések létrejöttét az motiválta tehát, hogy 8 BOURDIEU 1993. 76-78. 9 EGRI 1986. 27. Egri Mária utal azonban arra, hogy e vidéki városokban is erősödött a helyi művészeti élet; ezt mutatja, hogy a debreceniek 1911 után már nem hívtak meg fővárosi művészeket a kiállításokra. 118
