Tanulmányok Budapest Múltjából 31. (2003)

VÁROSTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK - Irás Katalin: A Terézkörúti Színpad színházi részvénytársaság 363-395

A TERÉZKÖRÚTI SZÍNPAD SZÍNHÁZI RÉSZVÉNYTÁRSASÁG ugyanezért oly keveset ad, hogy a szerző egy este levacsorázhatja a honoráriumot, mert kap egy hónapra a harmincszor előadott dal után csekélyke negyvenötezer koronát. Egy kisebb kabarédarabért annyit adtam, hogy egy hónapig a Lidón lehetett belőle élni, ma egy félhavi lakbérét sem tudja a szerző kifizetni".

40 Ahhoz, hogy fogalmunk legyen, mit jelentett ez az összeg, valamilyen támpontot érdemes keresnünk. Ehhez nem kell mást tennünk, mint bepillantanunk az ugyanazon oldalon megjelent „Ma a zsír és a vaj drágult az élelmiszerpiacon" című írásba, melyből megtudhatjuk, hogy aznap, 1924. január 6-án a marhahús 15-16 000, a tojás darabja 1000, a burgonya pedig 700 koronába került. A háborút követő infláció természetesen a kabarészerzőket sem kímélte, de csupán Nagy Endre túlzásoktól sem mentes (Lidó!) megállapítása alapján nem kell rögvest elsiratnunk a pesti kabaréírót. Alpár Ágnes adattára alapján könnyen utánajárhatunk, hogy 1924 januárjában mely szerzők darabjait játszották a pesti kabarékban. Az adott hónap írói átlagosan három művel (dal, jelenet stb.) voltak jelen, a második helyen Zágon István áll, akinek egyidöben hat darabját játszották, az élen pedig a „kupiékirály" Harmath Imrét találjuk, neve összesen kilenc esetben fordul elő. Harmath már csak azért is remek példa, mivel nagyobbrészt sanzonok szövegírójaként szerepel, így őt lehet a legtökéletesebben az említett 45 000 koronás összeghez mérni. Eszerint Harmath Imre az év első hónapjában 405 000 koronát keresett a kabaréműfajban. Amely jövedelem mellett még nem is vettük figyelembe a más színpadi műfajokból (Harmath az egyik legfelkapottabb magyar operett librettista) és a szerzői tantiemekből (a bevételből a szerzőt illető hányad) származó jövedelmeit. Való igaz, hogy önmagából a kabaréból nem lehetett megélni, de a szerzők más, már említett területeken is tevékenykedtek, így általában egyszerre több helyről is származott jövedelmük, amiről persze Nagy Endre elfelejtett említést tenni. Röviden: ha e „szabadfoglalkozású" művészek nem tudtak volna megélni a könnyű műfaj különböző ágaiban, akkor nem ezt csinálták volna, azzal együtt, hogy a népszerű szerzőket az átlagnál magasabb összeggel honorálták. Mindazonáltal a színpadi szerzők és a kabarék vezetősége közötti üzleti viszonyok valóban tisztázatlanok, mindenféle jogi szabályozást nélkülözők voltak. Az Est 1930. október 24-i számában arról számol be, hogy egy sanzonért 30, egy kisebb jelenetért, tréfáért 80-120 pengőt fizetnek a szerzőnek. A kabarék ráadásul törekedtek arra, hogy a tapasztalatlan, kezdő íróktól „örökáron", azaz egyszer s mindenkori felhasználásra vegyék meg szerzeményeiket. Ez a gyakorlat sikeres darabok esetében, amelyeket többször is elő lehetett venni, vagy vidéki turnén is elő lehetett adni, kifejezetten előnytelen volt a szerzőre nézve. A rendezetlen, visszaélésre könnyen lehetőséget adó helyzeten a Magyar Színpadi Szerzők Egyesülete úgy próbált segíteni, hogy felvállalta a kabaréírók jogi képviseletét is.

41 Fél évvel később létre is jött a kisszínházak és az egyesület között a megállapodás, mely szerint örökáron többé nem lehetett darabot megvenni. Viszont a szerzők általánosan 10 %-os tantiemjét a kabarék esetében lejjebb szállították.

42 A jó kabaréhoz azonban édeskevés a jó darab, ha nincsenek jó kabarészínészek. A Terézkörúti Színpad három elemmel járult hozzá Az Est, 1924. január 6. Az Est, 1930. október 24. Az Est, 1931. március 1. 379