Tanulmányok Budapest Múltjából 31. (2003)

VÁROSTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK - Gyáni Gábor: Budapest "tapasztalat története" 333-361

GYÁNI GÁBOR A városi tér ennek folytán szinte észrevétlenül, ám annál határozottabban átalakul egyfajta színházzá; ez azzal jár, hogy a városi publikum két külön közösségre válik szét: egyik oldalra kerülnek a nézők, a többé-kevésbé passzív megfigyelők (velük, mint a korzó szemlélődőivel, korábban volt már szerencsénk találkozni); a másik oldalra kerülnek ugyanakkor a (köz)szereplők, akik színészként működnek közre az éppen aktuális „darab" szerepeiben.

47 A kettőjük együttes részvételével lepergő „színjáték", az ennek megfelelő szereposztás triviális tapasztalatát a XIX. század végén különösen gyakori nyilvános ünnepélyes temetési ceremóniákon éppúgy átélhetik az érintettek, mint az ekkor még viszonylag ritka nyilvános pártpolitikai rendezvényeken; a jelenlévők többsége itt is, ott is lényegében „passzív" megfigyelőként képviselteti magát - ezt fejezi ki az ott és akkor tanúsított magatartása, és ennek felel meg, ezt szólaltatja meg az esemény átélése során szerzett élményvilága. Deák Ferenc 1876. február 3-iki nagyszabású temetési szertartásával, az esemény szemlélőjeként átélt élményekkel szemléltetjük az imént taglalt nagyvárosi tapasztalati univerzumot - erről Csorbáék naplója vall igen beszédesen. „A Kerepesi úti [ma Rákóczi út] boulevard-ra mentünk. [...] Az ablakok kezdtek már benépesülni; a gyászlobogók lengtek, a gyászdíszítések igen jól vették ki magukat; a nagy nézőközönség a katonasorfal mögött húzódott meg, az állványok, lajtorják, fák vasrácsai, a háztetők megteltek nézőkkel, illetve mégcsak kíváncsi, türelmetlen... közönséggel." Ám ezután kezdődik csak „az előadás" a „közönség" „szórakoztatására". Nem marad végül adós a napló írója azzal sem, hogy kiértékelje a nap folyamán tapasztaltakat. „A mamáékhoz átmenve részleteket beszéltünk a soha nem látott nagyszerű, pompás temetési szertartásról, főleg a menet gazdag látványosságáról."

48 így fest tehát - persze csak az utcai néző (a szemlélődő) szemszögéből - a nemzet nagyjától vett végső búcsú nyilvános rituáléja. A vele kapcsolatos tapasztalat azért tud egyáltalán bekerülni (az adott módon) a nagyvárosi személyiség látókörébe, mert a szóban forgó nevezetes esemény a város, színpadként szolgáló, nyilvános terében „előadott" látványosság rangjára emelkedett. S mi a helyzet vajon a nyilvános előadás „előadóival", ők mit élnek át az „előadás" közben? Budapesten a századfordulón, és különösen a XX. század első másfél évtizedében feltűnően megsokasodtak az óriási tömegeket megmozgató, nemegyszer véres eseményekbe torkolló tüntetések és zavargások. Korábban főként az egyetemi diákság használta fel e célra az utcai nyilvánosságot, midőn a függetlenségi eszme nevében protestált, vagy az 1880-as évek elején az antiszemita tüntetések alkalmával. Az 1890-es évektől, vagyis a felnőtt férfi választójog mind gyakoribb követelése jegyében azonban többnyire már az ipari proletariátus törekedett a köztér átmeneti és szimbolikus kisajátítására; így nyilvánította ki és tette nyilvánvalóvá önnön politikai akaratát és félelmetes erejét.

49 A „vérvörös csütörtök" néven ismert, 1912. május 23-án és 24-én lezajlott zavargás volt a legszámottevőbb ezek sorában: százezres tömeg vett rajta részt, és Idézi GYÁNI 1998. 83-84. p. A koncepcióhoz vö. SENNETT 1998. Különösen 212-237. p. TÁNCSICS - CSORBA 1994. 329. p. Vö. GYÁNI 1991. 345-355. p. 356