Tanulmányok Budapest Múltjából 30. (2002) – Az ötven éves Nagy-Budapest – előzmények és megvalósulás

Sipos András: Városi agglomerációk és közigazgatási határok Közép-Európában, 1850-1950 : Nagy-Bécs és Nagy-Berlin kialakulása 49-91

Tanulmányok Budapest Múltjából XXX. pülési egységet alkot. A szolgáltatások nagyüzemszerű szervezése előtérbe állította a méretgazdaságosság és a jövedelmezőség problémáit. Igen sok múlott azon, hogy az agglomeráció közműfejlesztésében az egységes elgondolás, vagy éppen az ádáz konkurenciaharc uralkodik-e. A bekebelezések látványos szaporodása az 1880-1890-es években nagy mértékben azzal magyarázható, hogy a már régóta aktuálissá vált ilyen jellegű tervek megvalósítása sok helyütt az ekkorra kellő befolyást elérő hivatásos városvezetők törekvéseinek fókuszába került. Számos esetben játszott döntő szerepet jelentékeny polgármester-egyéniségek szívós és találékony kompromisszumteremtő igyekezete. Ennek az időszaknak a városhatár-kiterjesztéseire ugyanakkor általában jellemző, hogy a tervszerűtlen fejlődés során márkiéleződött válsághelyzetekre adott válaszként került ezekre sor. A századforduló és az első világháború közötti időszakban - a bekebelezések mennyiségi csúcspontjának elérésén túlmenően- ezek jellegében is változás figyelhető meg. Egyre inkább meghatározóvá váltak az olyan határkiterjesztések, amelyek elsősorban jövőbeni városbővítésre való felkészülésként, a város tervszerű kiépítéséhez hosszú távra szükséges területek biztosításaként értelmezhetők. 3. A bekebelezések „virágkora" egybeesik az átfogó várostervezésnek mint harmadik lényeges összetevőnek a kialakulásával. A megelőző évtizedekre jellemző városszabályozás mindenek előtt a városkép és a forgalmi érrendszer szempontjaira koncentrált. Alapvető eszköze az utcahálózat és a telektömbök kijelölése, az épületek magasságának az utcaszélességhez viszonyított megszabása, a telkek maximális beépíthetőségének megállapítása volt. Az átfogó várostervezés mindezen túlmenően a városi tömegek lakáskörülményeinek, ezen keresztül egész életmódjának lényeges javítását is célul tűzte ki, azaz a városépítészetet a társadalmi reformok egyik eszközeként és összetevőjeként kezelte. A XIX. századi nagyváros egyik legfőbb rákfenéjének a zsúfolt, egészségtelen bérkaszárnyák világát tekintették. Az egészségesebb lakásmód általánossá válását a város decentralizálásától, a beépítés fellazításától, a zöldterületek tervszerű biztosításától remélték, miközben gondoskodni kellett az ipari, közlekedési létesítmények, közművek távlati helyigényéről is. Mindehhez már nem egyszerűen a bekebelezések révén kibővült város, hanem az egész agglomeráció terület-felhasználásának egységes megtervezésére volt szükség. Az első világháború előtt ugyan még az e téren legmesszebbre jutó Németországban sem beszélhetünk a regionális tervezés áttöréséről, a századelő bekebelezési politikájában azonban egyértelműen felismerhetők ennek elemei: a települési értelemben egységes egészet alkotó térség tudatos funkcionális tagolásához és a jövőbeni terjeszkedés ennek alárendelt irányításához szükséges feltételek megteremtése.

5 5 MATZERATH 1978.; KRABBE 1980.; REULECKE 1985. 78-86. p.; NOLTE 1988.; REBENTISCH 1978.; LÁDD 1990. 187-235. p. 54