Tanulmányok Budapest Múltjából 30. (2002) – Az ötven éves Nagy-Budapest – előzmények és megvalósulás

Keresztély Krisztina: Elővárosok Párizsban és Budapesten, 1850-1950 27-48

Tanulmányok Budapest Múltjából XXX. rétien, ám ennek inkább a társadalmi és ezzel párhuzamosan a városépítészeti, városfejlesztési vetületére került a hangsúly. Párizsban az elővárosok problémáját az egyre akutabbá váló lakáshiány erősítette fel. A XIX. században Párizs teljes beépülésével párhuzamosan a város közvetlen szomszédságában fekvő elővárosok fejlődése indult meg, majd ezt a két világháború között a távolabbi elővárosok önkényes felparcellázása és kis méretű, komfort nélküli házakkal való beépítése követte. A főváros és környéke közötti ellentét Párizs esetében tehát a „rendezett város" és a „rendezetlen környék" közötti ellentétként jelent meg. Ez mutatkozott meg az építési szabályzatok körüli vitákban. Az 1902-ben megszületett építésügyi törvény csak a 20 ezernél nagyobb lakosságú településeken tette kötelezővé építési szabályzat kidolgozását. A törvény alapvetően a lakáshiány megoldására törekedett, viszont fokozta a politikai feszültséget a főváros és az elővárosok között. Míg Párizsban a beépíthetőséget és az építési magasságot szigorúan szabályozták, addig a 20 ezres lélekszámot egyenként csak ritkán elérő elővárosokban továbbra sem volt kötelező az építkezések engedélyhez kötése. Párizson belül a törvény emelte az épületek megengedett magasságát, és lehetővé tette azt is, hogy az 1900-as világkiállítás után üresen maradt telkek is beépüljenek. E rendelkezés ellen indult meg 1904-ben a párizsi nagypolgárság mozgalma, követelve a törvény újratárgyalását. Az 1903-ban „Új Párizs Társaság" néven kialakuló mozgalom pedig a főváros építészeti értékeinek védelmében lépett fel. Az építésügyi törvény és az ellene induló fővárosi értékvédő mozgalmak azonban egy ponton megegyeztek: az elővárosok rendezésének kérdését nem vetették fel. A Párizson kívüli rendezetlen urbanizáció a XX. század elejére-közepére mindinkább elburjánzó, infrastrukturális és egészségügyi szempontból egyre rosszabb ellátottságú elővárosi környezet kialakulásához vezetett. Az esztétikai szempontokon túl, ez az állapot komoly szociális problémákat is felvetett, melyekre a század elejétől fogva a legkülönfélébb megoldási javaslatok születtek. A túlzsúfolt ipari városok „humanizálásáért" meginduló szociális mozgalmakkal párhuzamosan, a XIX. század végétől önálló diszciplínaként megjelenő urbanizmus különféle irányzatainak (pl. az ún. kertváros-mozgalmak) követői alternatív megoldásokat kívántak nyújtani az emberibb lakókörnyezet megteremtésére az elővárosokban is. A szociális lakásépítést követelő mozgalmak az 1870-es kommün idején jelentek meg. Az 1889-es világkiállításon külön pavilont szenteltek a lakáskérdésnek. 1890-ben társadalmi szervezet alakult a lakáskrízis megoldására és olcsó lakások építésére (Société Française des Habitations de Bon Marché), mely egy 1894-es törvény alapján állami támogatásban részesült. Ez a mozgalom azonban elsősorban a Párizson belüli építkezéseket favorizálta: 1914 előtt összesen kétezer lakás épült ilyen formában, vagyis a lakáskérdést nyilvánvalóan nem oldotta meg. Az elővárosi szociális lakásépítés az angliai mintára megjelenő kertváros-mozgalommal összefüggésbe