Tanulmányok Budapest Múltjából 30. (2002) – Az ötven éves Nagy-Budapest – előzmények és megvalósulás

Perger Éva: Nagy-Budapest közigazgatás-szervezési dilemmái 177-200

Perger Éva Nagy-Budapest közigazgatás-szervezési dilemmái összetételében), bizonyos elemeiben decentralizált (elsősorban a kerületek jogi helyzetében) modellt másolt. Ezzel a megoldással sem a fővárosi önkormányzat, sem a kerületi önkormányzatok nem voltak elégedettek. A főváros elsősorban azt sérelmezte, hogy a kerületek elzárkóznak az „összbudapesti" problémák megoldásában való részvételtől, sőt gyakran akadályozzák a fővárosi elképzelések megvalósítását. Az adott helyzetben képtelenség érvényre juttatni egy egységes rendezési koncepciót, megoldani a kommunális szolgáltatások fejlesztését, és minden egyéb összfővárosi érdeket szolgáló feladatot. A belső kerületek azért voltak elégedetlenek, mivel a forrásmegosztás rendszere gyakorlatilag újraelosztást szolgált, és nem gazdálkodhattak a területükön képződő forrásokkal, a külső kerületek pedig azért, mert nem segítették őket eléggé abban, hogy utolérjék - a korábban közpénzekből fejlesztett - belváros infrastrukturális és szolgáltatási színvonalát. Az agglomerációs települések esetén megmaradt az egyértelmű és éles közigazgatási elszakítottság, egyben fennmaradtak a múltból öröklött ellentétek. Az új rendszer tulajdonképpen az átjárhatatlan határok gyengítését is jelenthette volna, hiszen a településeknek önálló önkormányzati státuszukkal nagyobb lett az esélyük a teljesen heterogén Pest megyétől való függetlenedésre és a Budapesthez való szorosabb kapcsolódásra. A valóságban azonban ez még egyértelműbb igazgatási elszakadást hozott magával, hiszen még azok az egyeztetési formák is megszűntek, amelyek a nagyjából „egyenrangú" Pest megye és Budapest között létrejöttek. Egy-egy település gyenge volt ahhoz, hogy Budapesttel egyenrangú félként tárgyaljon. A külső kerületek és az agglomerációs települések közvetlen együttműködésében pedig a kerületek kezét számos ponton kötötte a Fővárosi Önkormányzat. Az önkormányzati rendszer nem adott megoldást a településhatárokon túlnyúló közszolgáltatások, illetve területfejlesztési feladatok összehangolására. A törvény ugyan lehetőséget adott a helyi önkormányzatok önkéntes együttműködésére (mind a városon belül, mind kívül), de rövid idő alatt kiderült, hogy az önkéntes együttműködés nem képes kitölteni azt a vákuumot, mely a regionális koordináció hiányából fakad. Az agglomeráció bonyolult térszerkezeti és érdekviszonyai között, az örökölt ellentéteket, konfliktusokat és az újabban keletkezett érdekellentéteket egyszerre kellett volna kezelni, de az önkormányzatokat semmi nem ösztönözte arra, hogy kibontakozzon egy olyan - kölcsönös előnyökön alapuló - együttműködési folyamat, mely alkalmas a térséget érintő fejlesztési, közszolgáltatási feladatok hatékony megoldására. A legerősebb „alulról jövő" szerveződések inkább érdekvédelmi (a fővárostól való függés ellensúlyozása), vagy lobby (fővárosi, vagy állami fejlesztések elnyerése) célokat igyekeztek szolgálni. Az ellentétek és konfliktusok pedig mind a kerületek és a főváros, mind az agglomerációs települések és a főváros között egyre gyakoribbá váltak. A fővároson belüli fő konfliktusterületek a forrásmegosztás, a településfejei