Tanulmányok Budapest Múltjából 29. (2001)

A BUDAI KIRÁLYI VÁR ÉS A VÁRNEGYED MINT KATONAI ERŐDÍTMÉNY - Kedves Gyula: A budai vár szerepe az 1849. évi tavaszi hadjáratban 161-168

ra kell felkészülni, komoly műszaki előkészítéssel és ostromtüzérség alkalmazásával. Ostromtüzérséget viszont nem állítottak fel a hadseregnél, így elkezdődött a kapkodás. Komáromból kellett ostromágyúkat hozatni, s amíg az megérkezett, elkezdődött a műszaki előkészítés, az ütegállások kiépítése. Ez utóbbit csak éjszaka és a legnagyobb csendben lehetett végezni, hogy a vár tüzérsége ne tegye lehetetlenné, így csak lassan haladt. És itt újra el kell oszlatni egy makacsul élő legendát arról, hogy a vár bevételét Görgei és Guyon Richárd tábornok makacs gyűlölködése is hátráltatta, mert a komáromi várparancsnok vonakodott az ostromágyúkat elküldeni. A két tábornok valóban nehezen viselte el egymást, s Guyon tiltakozott is arra hivatkozva, hogy az ágyúk elvitele gyengíti Komárom védelmét, de végül is teljesítette az utasítást. Az ostromágyúk valójában időben érkeztek, s már 14-én készen álltak arra, hogy tüzelőállásba kerüljenek. A műszaki munkálatokkal azonban még nem készültek el. A Naphegyen jelölték ki a réstörő üteg helyét, ami 720 méterre volt a Fehérvári rondella melletti falszakasztól, amelyen rést kívántak lőni. Először a leszerelő üteg tüzelőállását építették ki és telepítették oda a lövegeket, hogy megakadályozzák a vártüzérség ostromlövegek elleni tűzcsapását. A sok időt rabló óvatosság nem volt felesleges, bizonyság erre, hogy a vártüzérség még ilyen körülmények között is képes volt a 4 huszonnégy fontos és 1 tizennyolc fontos ostromágyúból kettőt leszerelni, vagyis harcképtelenné tenni 16-án és 17-én. Az ostromtüzérség végül is csak 16-án hajnalban kezdhette meg működését, de két nap alatt sikerült rést törnie. Időközben aknaásással is próbálkoztak a honvédsereg utászai, Gustaw Usener százados vezetésével, de a sziklában csak nagyon lassan haladt a munka, így 17-én Görgei elrendelte a rés elleni rohamot, anélkül, hogy a feltételek meglétéről meggyőződött volna. Igazából nem tudjuk pontosan, hogy mi volt a magyar hadvezetés szándéka ezzel a rohammal. Bayer József utólag „szemrevételezésnek" nevezte, amit a rés járhatóságának, illetve a legmegfelelőbb támadási pontok meghatározásának céljával indítottak. Kedvező körülmények esetén a támadást tovább kellett volna fejleszteni a vár elfoglalásáig. Meglehet, hogy ez csak utólagos magyarázkodás a feleslegesnek bizonyult véráldozatok miatt, de az is igaz, hogy pontos információkat kellett szerezni a védelem helyzetéről, s azt ezen a módon lehetett a leggyorsabban elérni. A támadást végül is minden ponton visszaverték, kiderült a rés járhatatlansága, de az is, hogy az északi szakaszon a 13 méter magas falak megmászásához rövidek az ostromlétrák, a déli szakaszon pedig a Várkertben nem volt megfelelő a műszaki előkészítés, minek következtében az ostromlétrákat még a várfal tövéhez sem lehetett felvinni. Az elkövetkező napok ezeknek a hiányosságoknak az elhárításával teltek, s 20-ára már széles szakaszon biztosított meredek, ám a betörésre alkalmas feljárót a rés leomlott falszakasza. Ekkor veszítette életét a rés elzárásával hiába próbálkozó Pollini mérnökkari százados, a vár erődítési igazgatója. Május 21. hajnalára rendelték el a magyar rohamoszlopok számára az általános támadás időpontját. A fő támadási irány a rés volt, de minden szakaszon nagy erővel rohamozták a védelmi vonalakat, hogy a császári erőket lekössék, s a rés védői ne kaphassanak segítséget. Ez utóbbi teljes sikerrel járt, még Hentzit is sikerült megtéveszteni, ő ugyanis az utolsó pillanatig a vízmű védelmét irányította, s csak akkor vezetett fel egy századot a Szent György térre, amikor már a rést elfoglalták a honvédek, ez az erő azonban csekélynek bizonyult kivetésükre. Ebből a szempontból nem volt hiábavaló a 10. honvéd zászlóalj május 4-i nagy véráldozata sem. Vad erővel végrehajtott támadásukból a várparancsnok arra következtetett, hogy innen várható a fő támadás a vár legsebezhetőbb pontja, a vízvezeték ellen. Ezt támasztotta alá az is, hogy az ostrom ideje alatt rendszeresen támadták Kmety éi Aulich Lajos tábornok csapatai részéről egyaránt a vízvezeték védműveit. Ezzel együtt csak hatalmas áldozatok árán sikerült birtokba venni Máriássy János alezredes hadosztályának a rést, majd azt követően még véres utcai harcokban kellett leverni a rendkívüli makacssággal harcoló védőrséget. Végezetül vonjuk meg az ostrom mérlegét abból a szempontból, hogy milyen volt a két fél teljesítménye. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a szabadságharcban csak honvédeink tudtak emberfeletti bátorsággal küzdeni. Budavár védelme során az ellenfél is ezt tette. Nem volt 1848-49-ben Magyarországon (de az itáliai hadszíntéren sem) hasonló eréllyel védett vár, ahol még a helyzet reménytelenné válásával (réstörés) sem adták fel a harcot. Hentzi nagy ügyességgel és még nagyobb határozottsággal vezette a vár védelmét. Kitűnő parancsnoki teljesítmény volt az övé, amit azonban kétségtelenül elhomályosított Pest bombázása. Nem véletlenül állítottak emlékművet számára már a következő évben. Emögött nyilvánvalóan politikai 166