Tanulmányok Budapest Múltjából 29. (2001)

A BUDAI KIRÁLYI VÁR ÉS A VÁRNEGYED MINT KATONAI ERŐDÍTMÉNY - Kedves Gyula: A budai vár szerepe az 1849. évi tavaszi hadjáratban 161-168

és mindenképpen kívánatos megkoronázásának tekintette a vár bevételét, így nem csoda, hogy tomboló lelkesedéssel fogadták a május 21-érői szóló híreket mindenütt. A kormány székhelyére, Debrecenbe Kmety György ezredest, az ostrom egyik kitűnő hadosztályparancsnokát küldte Görgei Artúr a jelentéssel, amit Kossuth kormányzóelnök, a kormány és az országgyűlés tagjai egyöntetű elismeréssel fogadtak. A hadseregnek megfogalmazott általános köszönet mellett záporoztak a kitüntetések, a főparancsnoknak maga az országgyűlés szavazta meg az altábornagyi előléptetést és azt az I. osztályú katonai érdemrendet, amit az egész szabadságharc során ezen kívül csak Bem kapott meg. így mindjárt az elején el kell oszlatnunk azt a félreértést, ami mindmáig felbukkan közgondolkodásunkban, miszerint a katonák a politikusok ellenére vonultak Budavár ostromára, amely felesleges, sőt káros volt, mert idő- és erőpocsékolással járt. A korabeli sajtót tanulmányozva különben egyértelműen kitűnik, hogy ez a vélemény csak később fogalmazódott meg, amikor a vereség következtében megindult a bűnbak keresése. A magyar közvélemény kifejezetten igényelte Budavár visszafoglalását, ami az emberek szemében az ország szabadságának szimbóluma volt. A politikusok úgyszintén igényelték azt, különösen a Függetlenségi Nyilatkozat kihirdetése után, hiszen annak csak úgy lehetett számítani a külföldi hatalmak általi elfogadására, ha demonstrálják is, hogy az ország erői képesek a függetlenség biztosítására. Az is kétségtelen viszont, hogy ezen elvárások ellenére is dönthetett volna a magyar hadvezetés úgy, hogy nem bajlódik egy vár ostromával, hanem az ellenséges fősereg megsemmisítését tűzi ki céljául, amivel előbb vagy utóbb Budavár birtokába is jut. Megvolt-e azonban erre a lehetőség? Egyértelműen kijelenthetjük, hogy nem. A komáromi hadművelet döntő fázisát az jelentette, hogy a magyar fősereg a császári ostromzár áttörése után átkelt a Duna jobb partjára, s az ellenséges utánpótlási vonalak elvágása után döntő csapást mért a csapdába szorított császári-királyi főerőkre. A hídverés azonban elhúzódott, s amikor április 26-án sikerült a honvédseregnek átkelnie a Dunán, már Komárom térségében tartózkodott a császári fősereg. A csatában ugyan vereséget szenvedett, de ki tudott bújni a bekerítésből, s elegendő ütőképességgel rendelkezett ahhoz, hogy a további hátrálást veszélyeztető magyar támadásokat visszaverje. A magyar hadművelet tehát csak a minimális célt érte el, a császári csapatok kivonását az ország legnagyobb részéről. A korabeli stratégiai elvek szerint is a megvert ellenséget üldözni kellett, hogy vereségét döntő mértékűvé lehessen fokozni. Ennek azonban megvoltak a maga követelményei. Először is a támadás folytatásához szükséges megfelelő létszám és anyagi feltételek. A magyar fősereg pedig április végén egyikkel sem rendelkezett, ami már a 26-i komáromi csatában kiderült. De hogyan lehetséges ez? Hiszen alig egy hónapja még a támadáshoz megfelelő erővel rendelkezett a honvédsereg, s azóta csak győzelmeket aratott. Csakhogy ezek a győzelmek - bármilyen fényesek és lelkesítőek voltak - csupán részgyőzelmek voltak. Megrendítő erejű vereséget csak Nagysallónál mértek a császáriak tartalék hadtestére, amely nem tudta időben végrehajtani összpontosítását. Miután pedig a magyar hadműveletek fő irányából elkerült, ez a hadtest is rendeződni tudott. így a császári csapatok, ha megtépázva is, de azért harcképes seregtestekkel húzódtak Magyarország nyugati szegélyére, egyúttal összpontosultak is Pozsony központtal. Az említett tartalék hadtest pedig pótolta azokat a veszteségeket, amelyek a vereségek következtében érték a hadsereg harcoló állományát. Csatlakozhatott a visszavonuló fősereghez egy másik jelentős erőt képviselő seregtest is, Simmunich altábornagy korábban Komáromot ostromló hadteste, sőt az ország megszállásához szétszórt különféle helyőrségek is, amelyek együttes létszáma már tekintélyes volt. Összességében a császári-királyi hadvezetés 54 443 katonáját és 237 lövegét tudta bevetni Pozsony térségében egy magyar támadás elhárítására. Görgei ellenben ennek csak alig a felét. A támadáshoz rendelkezésre álló I. és III. hadtest, valamint a VII. hadtest 2. hadosztálya április 25-én összesen 27 826 fő volt 107 löveggel, tehát a másnapi csata veszteségeit ez még nem is tartalmazta. Fel lehetett volna még a támadáshoz használni a komáromi várőrség egy részét is, továbbá bevonni a Kmety-hadosztályt, ez azonban a legmerészebb számítással is csak 10 000 fővel növelhette volna a létszámot. Ilyen hátránnyal (főleg a tüzérség terén) támadásnak indulni egyszerűen felelőtlenség lett volna. És itt fel kell hívni a figyelmet a dolognak egy olyan vonatkozására is, amelyet az üldözés hiányát számon kérő botcsinálta stratégák számításon kívül hagynak. A császári hadvezetés elemi hibáit kihasználva (amelyre Weiden főparancsnoki kinevezése óta nem nagyon volt már példa) talán 162