Tanulmányok Budapest Múltjából 28. (1999) – Urbanizáció a dualizmus korában: konferencia Budapest egyesítésének 125. évfordulója tiszteletére a Budapesti Történeti Múzeumban
A VÁROSI ÁTALAKULÁS KÉRDÉSEI ÉS SZÍNTEREI - Sipos András: Bárczy István és Karl Lueger : két polgármester a századforduló Monarchiájában 53-66
chanizmusa sokkal kevésbé tette lehetővé annak kikristályosodását, hogy milyen módszerek és lépések szolgálják ténylegesen és hosszú távon az elit meghatározó csoportjainak érdekeit. Igaz, hogy a közszolgáltatásokat kézben tartó monopolvállalatok, valamint a mögöttük álló, és a fővárosnak is hiteleket nyújtó nagybankok érdekeltjei és érdekképviselői - Béccsel ellentétben - itt nagy súllyal voltak jelen a közgyűlésben. Ők azonban, bár roppant befolyásos, mégiscsak szűk, elkülönülő réteget alkottak. Ha a város az addig viszonylagosan kímélt ingatlantulajdon fokozottabb megadóztatásával (pl. a telekértek-emelkedési adó bevezetésével) kényszerült volna többletbevételhez jutni, az a tulajdonos polgárság jóval szélesebb körét érintette volna. A városigazgatás új eszköztára, és annak alapjaként a külföldi kölcsönfelvételek és a községesítési politika anélkül járult hozzá a társadalmi feszültségek csillapításához és a város működőképességének javításához, hogy annak terheit akár csak részben áthárította volna a vagyonos polgárságra. Ennek köszönhetően tőlük a polgármester viszonylag szabad kezett kapott. A főváros erősen korlátozott autonómiája folytán arra is szükség volt, hogy Bárczy a mindenkori kormánnyal a lehető legjobb viszonyt tartsa fenn. 22 Míg tehát a császárvárosban önmagukat megszervező modern érdekcsoportok törekvései kerültek be a polgármester által összefogott politikai érdekintegrációs mechanizmusba, Budapesten változatlanul az egy szűk kör személyi kapcsolatrendszerén alapuló döntéshozatal maradt a meghatározó. Annak a társadalomreformeri elhivatottságú szakembergárdának a szemléletében, amely számára Bárczy jelentékeny önálló mozgásteret tudott kiharcolni mind a közgyűlés uraival, mind a központi állami bürokráciával szemben, a szolgáltató, vállalkozó és a társadalmi viszonyokba aktívan beavatkozó városigazgatás a társadalmi és politikai demokratizálás átfogó programjába illeszkedett. Sőt a modern jóléti állam felé mutató elgondolások jegyeit is magán viselte. Ambíciójuk arra irányult, hogy Budapestet a szociálpolitikai reformok laboratóriumává tegyék. Felfogásuk szerint a városigazgatás felelőssége nem csak arra terjed ki, hogy város mint egész működőképességét és a közszolgáltatásokhoz való hozzáférést biztosítsa, az infrastruktúrát fejlessze, hanem komoly feladatai vannak a hátrányos helyzetből önerőből kiemelkedni nem képes városlakók létviszonyainak alakítása terén is. A reformpolitika tényleges irányait és terjedelmét azonban döntő mértékben meghatározta, hogy az adott politikai és városgazdálkodási erőtérben jelentős eredmények csak azokon a területeken születhettek, amelyeket kölcsönpénzből lehetett finanszírozni, miközben az állandó költségvetési bevételek felhasználása terén nemigen bővült a mozgástér. Kölcsönpénzek szolgáltatták a fedezetét a kontinensen a maga nemében úgyszólván egyedülálló, 1909-1912-ben végrehajtott kommunális kislakás-építési programnak, amely pénzügyileg sem volt veszteséges a főváros számára, mivel a lakbérek az építési tőke törlesztését is magukban foglalták. Az akció elfogadtatása ezzel együtt is csak úgy volt lehetséges, hogy a városvezetés reformerei messzemenően kihasználták a „lakásfronton" végletesen kiéleződött válsághelyzet nyomását. 23 Bárczy, akinek szívügye volt az oktatás fejlesztése, a bérházakban elhelyezett, és ezzel a lakáskínálatot szűkítő iskolák problémáját kihasználva érte el, hogy a közgyűlés az iskolaépítésekre is kiterjessze a lakásügy által élvezett „különleges elbánást". 24 Ugyanakkor az egészségügy, amelynek helyzete társadalmi robbanással nem fenyegetett, hiányosságaitól a vízvezeték- és csatornarendszerek és a köztisztaság megfelelő kiépítése után (amire még az 1890-es években sor került) az elitrétegek többé nem szenvedtek, és a városi háztartás számára sem kecsegtetett újabb bevételekkel, igencsak háttérbe szorult a beruházási programban. Nem csak a kórházfejlesztési tervek maradtak papíron, de olyan, az elköltött beruházási pénzek töredékét igénylő elképzelések is - mint az iskolaorvosi hálózat kialakítása, az ambuláns tüdőbeteg-gondozás, a hatóságilag szervezett anya- és csecsemővédelem megteremtése -, amelyeket csak a rendes költségvetés terhére lehetett volna működtetni. 25 Hasonlóképpen stagnálás volt tapasztalható a szociális segélyezés terén, amely továbbra sem volt képes lényegesen meghaladni a városi hatóság hagyományos feladatát képező szegénygondozás és nyomorenyhítés 61
