Tanulmányok Budapest Múltjából 28. (1999) – Urbanizáció a dualizmus korában: konferencia Budapest egyesítésének 125. évfordulója tiszteletére a Budapesti Történeti Múzeumban

A VÁROSI ÁTALAKULÁS KÉRDÉSEI ÉS SZÍNTEREI - Sipos András: Bárczy István és Karl Lueger : két polgármester a századforduló Monarchiájában 53-66

ben a dimenzióban különbözött, hanem az önkormányzat döntési mechanizmusaira gyakorolt hatását illetően is. Míg a budapesti törvényhatósági közgyűlést töretlenül uralta egy szűk vagyoni elit, a császárváros választási rendszere eleve a középrétegek jóval szélesebb köre számára biztosította a beleszólás lehetőségét. Nem függetlenül attól a ténytől, hogy a polgári alapokra helyezett városigazgatási rendszer - noha végül a felülkerekedő konzervatív erők valósították meg - Bécsben '48 közvetlen vívmányaként öltött formát. Ez még akkor is félreismerhetetlen, ha a kormányzat és a városvezetés közös alkotásaként született 1850. évi ideiglenes községi rendtartás - amely egészen 1890-ig hatályban volt - a városi autonómia körülírása mellett nem csupán a proletarizálódott városi tömegeket, de a 10 forintos minimális adócenzus megszabásával a kispolgárság jelentős részét is kirekesztette a város ügyeibe való beleszólás lehetőségéből. A választójoggal felruházott rétegeket pedig három kúriára tagolta, amelyek egyenlő számú városatyát küldhettek a községtanácsba. A választók mintegy kétharmada szorult a harmadik kúriába, a második kúriába a keresztényszocialista hatalomátvétel idején kb. 30 százalékuk, az első kúriába 6,5 százalékuk tartozott.

4 Bécsben ezzel együtt is jóval szélesebb társadalmi bázis állt a várospolitika mögött, mint Budapesten, kiváltképpen 1885 után, amikor a minimális adócenzust 5 forintra szállították le. Ez a reform a 24 éven felüli férfilakosságon belül önmagában 16 százalékról 23,6 százalékra növelte a választójogosultak arányát,

5 miközben az Budapesten még a század végére sem érte el a 20 százalékot.

6 A bécsi választási rendszer nem egyszerűen az adó mértéke alapján osztotta kúriákba a polgárokat, hanem az adónemet, valamint a magas képzettséget és a közhivatalnoki státust is figyelembe vette. Az első kúriát nem a modern értelemben vett nagytőke képviselői, hanem a háztulajdonosok majorizálták. Bécsben a háztulajdonos jellegzetes típusát nem a leggazdagabbak, hanem jómódú ipari, kereskedelmi vállalkozók, szabadfoglalkozású értelmiségiek jelentették, akik tezaurálási célzattal építtettek vagy vásároltak egy-két épületet. Tudatvilágukban erősen éltek a konzervatív patríciusi hagyományok. A második kúriában az értelmiségi és hivatalnoki elemek, a harmadikban az iparos-kereskedő kispolgárok uralkodtak. Budapesten a cenzussal kombinált virilizmus 1872-ben bevezetett rendszere - amelynek értelmében a törvényhatósági bizottság tagjainak felét az 1200 legnagyobb adófizető listájáról választották a szavazópolgárok - eleve nyomasztó túlsúlyt biztosított a nagypolgárság számára. A formálódó modern kispolgárság gyengesége, összéforratlansága folytán az 1890-es évekig nem is jelentkezett a várospolitika síkján olyan program, amely mozgósításukra alkalmas lett volna. így ez a társadalmi csoport még ahhoz képest is csupán periferikusan volt jelen a városi képviseletben, amit a fennálló választási rend elvileg lehetővé tett volna. Ilyen körülmények között arra sem volt szükség, hogy a nagypolgári elit egyes csoportjai érdekeiket formalizált szervezeti keretek között jelenítsék meg, kielégítő volt a kerületi „törzsfőnökök" köré tömörülő klikkek rendszere. Bécsben ezzel szemben a községtanács legnagyobb létszámú foglalkozási csoportját a kézműipar, a kereskedelem és a szolgáltatások önállói adták. A császárváros nagy hagyományokra visszatekintő, begyökerezett kispolgársága a budapestinél jóval korábban volt képes saját várospolitikai célkitűzések megfogalmazására. Itt viszont éppen a nagytőke képviselői számítottak periferikus rétegnek a városi képviseletben. A harmadik kúria „rendszerkritikus" képviselői kezdettől a községtanács uralkodó csoportjaitól markánsan eltérő orientációt képviseltek, noha a demokraták, a kuriális rendszer eltörlésének követelésén kívül, nem voltak képesek távlatos várospolitikai program köré tömörülni. Jelenlétük azonban eleve illuzórikussá tette a politikai verseny kizárását a városháza falai közül, rákényszerítve a többségre is a pártosodást már az autonómia teljes helyreállítása után, az 1860-as években. Az 1868-ban polgármesterré választott Cajetan Feldernek sikerült a liberális képviselők többségét valamiféle kiszámíthatóan működő szavazógépezetben összefognia. Ez az alakulat, jellemző módon, a teljesen ideológiamentesen hangzó „Mittelpartei" néven illette magát, annak ellenére hogy „jobboldali" ellenzéke nem volt. Felder elsősorban az általa erős kézzel vezetett adminisztráció munká55