Tanulmányok Budapest Múltjából 27. (1998)

TANULMÁNYOK - Sipos András: Járvány, városi környezet és a közegészségügy megszervezése 51-60

SIPOSANDRÁS JÁRVÁNY, VÁROSI KÖRNYEZET ÉS A KÖZEGÉSZSÉGÜGY MEGSZERVEZÉSE A városegyesítés esztendejét a budapestiek számára egyebek között a kolera újabb, immár ötödik látogatása tette emlékezetessé. A XIX. század e rettegett járványa alapjában egy hagyományos, „középkori típusú" katasztrófa jegyeit viselte magán, de amikor 1830-183 l-ben megjelent Európában, sokkoló erővel mutatta meg az új ipari, városi civilizáció sebezhetőségét is. Pánikjelenségek, az életet megbénító kétségbeesett karantén jellegű intézkedések, koleralázadások kísérték az első pandemia útját. A hatalom reflexszerű reakciója az emberek és javak mozgásának akadályozása volt, ami a kolerát ugyan nem tudta feltartóztatni, az amúgy is kritikus pontig hevült társadalmi feszültség robbanásához viszont gyuanyagot szolgáltatott. Nem volt ez másképp Pesten sem: 1831. július 17-én az első koleraesetek hatására elrendelt zárlati intézkedések a diákság, majd a hozzájuk csapódó mesterlegények és munkások megmozdulását váltották ki, aminek a katonaság sortüze vetett véget. A későbbi járványok alkalmával - 1848-1849-ben, 1854-1855-ben, majd 1866-ban - a szigorú zárlat- és karanténintézkedések már jórészt elmaradtak. E védekezési stratégia kudarca Európa-szerte azoknak a befolyását erősítette, akik nem hittek a kolera fertőző voltában, hanem a bomló szerves anyagok által kibocsátott ártalmas „kigőzölgéseket" (miazmák) tartották a betegség okának. A térbeli terjedés meggátlása helyett mindinkább az a törekvés került előtérbe, hogy a levegő kártékony „miazmákkal" való telítődését elősegítő környezeti tényezőket kiküszöböljék. A járványnak a miazmaelméleten alapuló „lokalista" magyarázata ezáltal tudományos alátámasztást nyújtott ahhoz a polgári mentalitásban amúgy is végbemenő átalakuláshoz, amely a mindennapi életkörnyezet tisztaságát, higiénikus voltát a rendezett polgári élet elengedhetetlen alkotóelemeinek sorába emelte, a fizikai, testi tisztátalanságot pedig a morális fertő képzetével hozta közös nevezőre. A rossz szag, áradjon az emberi testből vagy a „város testéből" - megrekedő csatornák nyílásából, általuk elszennyezett folyóvízből, szemétrakásból - immár nem egyszerűen kellemetlen volt: veszélyt jelzett, a gyilkos kórt gerjesztő miazma csírázását. A kolera ily módon maga is nem csekély ösztönzést adott ahhoz, hogy az angol „sanitary movement" felfedezze a modern ipari nagyvárost mint az egész társadalmat fenyegető higiéniai és morális kockázatok kritikus mértékű felhalmozódásának helyszínét. Az 1840-es években kibontakozó higiéniai mozgalom kezdeményezője, Edwin Chadwick a városi környezet rendbetételét a társadalmi reform kiindulópontjának tekintette, a legfontosabb feltételnek, ami lehetővé teszi az alsó rétegek létviszonyainak javítását. A döntő pontot ezen a téren a tisztálkodáshoz szükséges vízmennyiség biztosítása jelentette mindenki számára, és a miazmát gerjesztő szennyeződés, mindenekelőtt az emberi ürülék gyors, hatékony, lehetőleg észrevétlen eltávolítása. A két feladat megoldása szorosan összefüggött: a vízvezeték kiépítése tette lehetővé az új találmány, a water-closet tömeges alkalmazását is, ami módot adott az egész várost átfogó egységes, úsztató rendszerű csatornahálózat hatékony működtetésére.

1 Az 1850—1860-as években még általánosnak számított, hogy a városok magánvállalkozásra hagyták vízműveik - mint ahogy egyéb közműveik - létesítését. Közép-Európa nagyvárosaiban a kommunális tulajdonú vízművek keletkezésének, illetve a korábban magánvállalkozás keretében épített vízművek községesítésének igazi nagy hulláma csak az 1870-es évektől bontakozott ki. 51