Tanulmányok Budapest Múltjából 27. (1998)

TANULMÁNYOK - Szvoboda Dománszky Gabriella: A magyar művészet az 1873-as bécsi világkiállítás tükrében 127-146

A szobrászati anyagban a Bécsben élő Vay Miklós báró kb. tíz müvei volt jelen. E furcsa művész - aki saját költségén megalapozta a magyar emlékmuszobrászatot - egyedül a magyarok közül a nemzetközi részben, a központi rotundában is szerepelt. (Achilles és Penthesilea, valamint Éva életre keltése).

61 Eötvös és Széchenyi életnagyságú gipszszobra az Iparcsarnokban volt felállítva (Kugler Ferenc sorozatával együtt). A katalógusok nem tüntetik fel, de kiállította 1867-ben mintázott Erzsébet királyné-iporüészobvái

64 is, a király tulajdonából. Vay a bécsi udvar kedvelt figurája volt, a hagyomány szerint ő az egyetlen szobrász, akinek a királyné modellt ült.

65 Vay nem az újító művészek közül való, de jó érzéke volt a karakter megragadásához. Véleményem szerint megmutatta Erzsébet igazi - öregedő - arcát, a rendkívül szép vonásokon ülő feszültséget, a szemek egzaltált pillantását, a lelki gyötrelmek nyomát az idősödő arcon. Végül megemlítendő az építészeti anyag, amely gipszmodellekből és tervrajzokból állott. Ez kevés kivétellel a fővárosra koncentrált, bemutatva az elmúlt tíz év jelentősebb épületeit és városrendezési elképzelését. Az anyag jól megőrizte azt az időpillanatot, amikor a főváros fejlődése az egyesüléskor a kibontakozás előtt állt. A kiállítás jelentőségét az időben hozzá köthető események fokozták. Az 1873-as év nemcsak a főváros státusában, de egyes művészeink pályáján is változást hozott. Madarász ekkor települt haza és vette át apja üzemét, amivel alkotói pályája mondhatni lezárult. Paál László elindult Barbizonba

66

, Munkácsy a kiállítás előtt Párizsba költözött, Szinyei utána Jernyére. Székely felhagy historizáló táblaképeivel, Lotz kilép a népéletképfestő szerepköréből, és mint a budapesti falképek mestere elindul a szédületes siker útján. Az ösztöndíjas ifjak között felbukkannak a századvég progresszív mesterei. A művészeti élet ugyanekkor jelentős változáson megy át. Véget ér a magánkezdeményezések korszaka, és dübörögve, óriási anyagi erővel színre lép az állami mecenatúra, megindul a közterek és középületek műalkotásokkal való díszítése közköltségen. A KRITIKÁK „... művészetünk a kiállításon minden várakozáson felül szépen van képviselve. Csupán egyetlen szerény termet foglalnak el ugyan műtárgyaink, de ki ismeri művészeti viszonyainkat, az bizonyára elismeréssel fog nyilatkozni e számra nézve aránylag igen szerény műkiállítás felől... egy porosz pénzen fönntartott bécsi lap kritikusa semmit sem talált kiállításunkban, ami említést érdemelne, de mégis megemlíti Munkácsy és mások nevét. Immár a fiatal művészetünknek irigyei is vannak."

67 Az Éjjeli csavargók„... egyike a kiállítás nagy sikereinek ... rembrandti hatás, a fekete színek bűvölete ..." jellemzi, írta róla francia kritikusa.

68 Munkácsyt mint a „realisztikusan hű színek, a drasztikus való" mesterét ünneplik.

69 Úgy tűnik, a magyar műalkotások tetszenek Bécsben. Emil Vacano, a Tagespresse kritikusa, aki már évek óta figyel a magyar festészetre,

70 elismerőleg ír: „a magyar festészet rövid idő alatt igen jelentékeny haladást tett". A német osztályban uralkodó „hivalkodó álművészet tarkasága" itt hiányzik. Ennek oka véleménye szerint, hogy a magyar művész otthon nem él meg, külföldön pedig csak az igazi tehetség érvényesül. Kiemeli Székely eleganciáját és bámulatos technikáját. Munkácsy modora viszont a kényes bécsinek nem tetszik ugyan, képeit „durván bemázolt vászonénak tartja, de a mű mégis „eredeti". Vastagh Györgyöt, a Pesten ekkor még ismeretlen kolozsvári mestert Oláh lakodalma szerinte a magyar Hogarthttá teszi.

71 Vastagh legnagyobb elismerése mégsem ez, hanem az a tény, hogy művét a Österreichische Kunstverein megvásárolta. Rajta kívül csak Ligeti Libanonjának eladásáról maradt fenn hír. „A hazaiak nem vásároltak semmit" - búsong a pesti sajtó.

72 A kiállítás eredményeit elemző rendkívül szép kiállítású bécsi kiadvány a magyar anyagot a 134