Tanulmányok Budapest Múltjából 25. (1996)

KRÓNIKA - Ráday Mihály: Clarissa Upchurch kiállítása elé 379-380

CLARISSA UPCHURCH KIÁLLÍTÁSA ELÉ Minden képzőművészt szeretnek besorolni valami stílusirányzatba. Ez általában nem sikerül ma már, de mindig mindeki próbálkozik. Én is eljátszogattam a gondolattal, hogy kimondjam, a művésznő alkotásai figuratívak, de nem naturalisták, eljátszottam azzal, hogy impresszió, amit látok, vagy expresszionizmushoz sorolandó inkább. De így nekiindulni valóban csacsiság. Clarissa Uphurch képeit az ember nem azért élvezi, szereti, mert el tudja helyezni a művészetek történetének valamelyik skatulyájába, hanem azért például, amiért szuggesztíven ragadta meg őt a mi Fővárosunk, amely olyan, amilyen, és amiért ezt olyan módon közvetíti felénk, hogy az valóban megragadó. Hangulatai annyira Mándysak, gondolom. Mándy Iván egész életében szinte ki se mozdult ezek közül az „Ámypaloták" közül, míg Clarissa Upchurch számára ez maga a felfedezés. Lásd Határ Győző katalógus előszavában: „egzotikus" a mi világunk az angol kisvárosból érkező számára. Számomra magyon izgalmas, ahogy az angol művész rácsodálkozik bérházaink udvarán felnézve a szürke ég foltjára, s közben elmozdul, elferdül maga a ház is. Hatnak rá a nekünk oly sokszor nyomasztó körfolyosók, gangok. Megérzi, hány budapestit zámak kalitkába az aládúcolások, miközben ezek a kalitkák - végül is - mennyire festőiek! Szereti és szuggesztíven jeleníti meg műkő atlaszainkat, kariatidáinkat. Hat rá a pesti bérházak kapualja, azok intimitása, és nyomasztó sötétsége ugyanúgy, mint a - sokszor törött - üvegen beszűrődő halvány napsugár. Árnypalotáink udvarán kopár ecetfák biztosítják az életet, és sokszor úgy érzem, Clarissa Upchurch képein szebbek a fények, mint amit megvilágítanak, amire rávilágítanak. Vagyis századfordulós bérházaink nagyszerűek és kisszerűek egyidejűleg. Mint ahogy az ablakok üvegében visszatükröződik ugyan a világ, de ez a visszatükröződés elmosódott sokszor, és gyakran torz is. Borzasztó magányos az az ember ott, a Metró állomásán, de magányosak azok az emberek is, akik a szerelvényben összezsúfolódva állnak. Az embernek az az érzése a képeket nézve: magukra maradtak az emberek, a házak, a fák. Az egyik képen, a szépen faragott kapu alatt belépő figura mindjárt eltűnik az árnyékban, a díszes ház belsejében elnyeli őt a sötétség. Általában, mintha az árnyék legalább olyan fontos szereplő, főszereplő lenne századfordulós házainkban, mint az elegáns, oszlopos, loggiás, gipszstukkós körfolyosó. Az ámyék, amely egy eltűnt világ lenyomata, az árnyék, amely rátelepszik életünkre a minket körülvevő világban, környezetünk díszletei között. A Mozgó Világban 1992. decemberében megismerhettük Clarissa Upchurch néhány alkotását, s ezekhez George Szirtes írt bevezetőt. A jelenlevők legtöbbje tudja, hogy Szirtes nemcsak e képeket vezette be, hanem tulajdonképpen Clarissa Upchurchöt is bevezette abba a világba, amely ezeket a képeket inspirálta. Ahogy George Szirtes, az angol költő újra felfedezte a magyar nyelvet, és a kézzelfogható magyar valóságot, úgy ismerkedett meg ezzel a kömyezettel felesége, e képek alkotója. Minden turista a Halászbástyát, a Citadellát, illetve az onnan látható panorámát örökíti meg Budapesten, hat rájuk városunk szépsége. George Szirtes és Clarissa Uphurch együtt fedezték fel Budapestet, sétálva a felületes turisták elől elzárt szépséges, az árnyékokban is gazdag szűk utcák, öreg házak világában. 379