Tanulmányok Budapest Múltjából 25. (1996)

TANULMÁNYOK - F. Dózsa Katalin: Bánffy Miklós gróf, a színházi látványtervező 337-347

ként aktívan közreműködött Hevesi reformjában. Szcenikusi tevékenysége - bár csak néhány év terméséről van szó - korszakalkotó volt a magyar színház történetében. A színpad a XIX. század végén és a XX. század elején Európa-szerte forradalmi változáson ment keresztül. A díszlet és jelmeztervezés ekkor vált önálló, rangos mtïvészi műfajjá, ekkor alakult ki a számunkra már megszokott, diorámaszerű háromdimenziós térszínpad, olyan variánsokkal, mint a doboz-, kör-, felolvasó-, vagy stilizált színpad. A XIX. századi díszlet ugyanis kétdimenziós, a barokk kulissza megmerevedett utóda volt. A színjáték terét hátul festett vászonfal, oldalt egymással párhuzamos vászonfalszeletek (oldalkulisszák) határolták, az utóbbiak a hátsó fallal párhuzamosan voltak felállítva, s nem merőlegesen, mint a mai dobozszínpad falai. A darab miliőjét a vászonfalakra festették, nem csak a hátteret, tehát egy lugast, vagy egy teremfalat, de az egyes plasztikus berendezési tárgyakat is: kutat, oszlopot, fogast, tükröt, az előtér bokrait, sőt a játékban konkrétan résztvevő asztalon, széken stb. kívül a bútorokat is! Elvárták a díszletfestőktől, hogy mindent nagyon élethűen fessenek meg, de az már nem zavart senkit, hogy a csodálatosan kipingált asztal, szék, falomb a legkisebb mozgásnál is úgy lebegett, ahogy ez egy vászondarabnál természetes. A világítást egyrészt a zsinórpadlásnál elhelyezett szuffita, illetve a nézőtér és a színpad közötti rivalda szolgáltatta, számtalan gyertya egymás mellé helyezésével. Ez az alulról- felülről jövő egyenletes fény megvilágította a színpadot, de a játék menetének kiemelését nem tudta szolgálni. Díszlettervezőre nem volt szükség. A rendező felvázolta a játékhoz szükséges teret, majd kiválasztotta az írói utasításnak megfelelő típust- rokokó szalont, lugast, stb. Ha valami a játékhoz hiányzott, a díszletfestő megfestette. Az 1870-es évektől kezdve indult meg az idejétmúlt kulisszaszínpad átalakítása, annál is inkább, mert a színházi építészek új mechanikai, technikai megoldásokat - hidraulikus és mechanikus süllyesztőrendszereket, toló és forgószínpadokat - találtak ki a lebegő kulisszák kiküszöbölésére. Forradalmi változás következett be a világítás terén is, először a gáz, majd a villany segítségével. Ezek az ördöngös szerkezetek lehetővé tették a hogy a színpadot „valósághűen" rendezzék be, és gyorsan meg is változtassák. Rövid idő alatt kiderült azonban, hogy a mindennapi élet, illetve a történelem aprólékos rekonstrukciója zsákutca, mert nem képes az előadott mű hangulatát érzékeltetni. A színpadkép jelentős megújítása a svájci Adolph Appia' és az angol Gordon Craig" díszlettervezőkhöz, illetve a német Max Reinhardt'-hoz, a rendezőhöz kapcsolódik. Mindhárman nagy, plasztikusan megépített, többfunkciós elemeket használtak, amelyek hangulata a korszerű, reflektoros, pontszerű világítás hatására változott. Reinhardt elképzeléseit egy magas színvonalú képzőművész gárda (Alfred Roller, Emst Stem, stb.) valósította meg, sőt alkalmanként ismert festőkhöz is fordult, pl. Edward Munch-höz!'° A festőktől nem konkrét díszlettervet kért, hanem a darab hangulatának megfestését, amit aztán a „profik" díszletképpé formáltak. Reinhardt hatása az egész világ színházi életére óriási volt, hazánkban is többször vendégszerepelt. Hevesi Sándor sokat tanult tőle. Franciaországban az Orosz Balett hozta meg az áttörést, amelynek díszlet-, és jelmeztervezői a Fauve-ok" színeit vitték a színpadra, valami keleti varázzsal, amelyben benne égtek az orosz ikonok tiszta színei és aranyai is. Ők is sok képzőművészt kértek fel, pl. Picasso-t, Cocteau-t, Matisset, Braque-ot. Egyik állandó tervezőjük az orosz Leon Bakszt'l 1912-ben Gyagilevék'^ társulata párizsi diadalaik idején - kétszer is nagy sikerrel vendégszerepelt hazánkban. A század elején Magyarországon is átalakulóban volt a színpadi díszlet és jelmez. A kulisszaszínpad eltűnt, s mind a történeti, mind a naturalisztikus, mind a plasztikus díszlettípus megtalálható volt. Az 1900-as évek közepétől megjelentek a művészi, festői alkotások is A Vígszínház elsősorban gazdag, látványos „valódi" színpadképeiről volt nevezetes. 1909-től kezdve Falus Elek grafikus néhány díszlete - pl. Lengyel Menyhért Tájfun (1909), vagy Molnár 338