Tanulmányok Budapest Múltjából 25. (1996)

TANULMÁNYOK - Sipos András: Vázsonyi Vilmos és a budapesti várospolitika 1894-1906 219-247

Másik felét az összes választójogosultak sorából kerületenként, a kerület lélekszámával elvileg nagyjából arányosan megállapított számban választották. Virilisták természetesen az utóbbi módon is bekerülhettek. A mandátumok 6 évre szóltak, három évenként mind a virilista, mind a szabadon választható bizottsági tagok felét újjáválasztották. Szavazáskor a polgárnak az 1200 virilista közül kiválasztott száz személy, valamint az adott kerületre jutó számban általa szabadon választottak névsorát kellett leadnia. Ez a szavazási mechanizmus azt kívánta meg hogy a választást szervező csoportok által előre elkészített listák kerüljenek a szavazópolgár kezébe. Ez önmagában persze nem zárta ki a tényleges versengést. A választójogosultak túlnyomó részét kitevő, a cenzus alsó határa körül tömörülő kispolgári réteg gyengesége, összeforratlansága folytán azonban a kilencvenes évek közepéig nem jelentkezett a várospolitika síkján olyan program, amely e potenciálisan jelentékeny tábor mozgósítására alkalmas lett volna. Ez lehetővé tette a kerületi „törzsfőnökök" köré tömörülő klikkek uralmának az adott mechanizmus kereti között szinte áttörhetlen körülbástyázását.'^ A kialakult szokás szerint az 1200 virihsta közül egyszerre megválasztandó száz bizottsági tag jelöltlistáját a kerületek öt-öt delegáltjából álló negyvenötös választmány állapította meg. A gyakorlatban ez úgy történt, hogy a választmány a virilista helyeket is felosztotta a kerületek között, és jelölteket csak az adott kerület bizottsági tagjainak értekezletétől, azaz az adott kerületet már uraló csoporttól fogadott el. Akik a virilisták közül ténylegesen pályáztak bizottsági tagságra, azok a 45-ös választmány listájára igyekeztek bekerülni. Valamiféle ellenlistának tehát még az összeállítása is szinte reménytelen volt, illetve arra csak egy - nem létező - össz-fővárosi szinten megszervezett erős ellenzéknek lett volna esélye. Ilyen körülmények között még a községi választói névjegyzékre egyáltalán jelentkezők tetemes része is a jelöltek mögött álló kerületi csoportok, kaszinók által megszervezettek közül került ki. A fellépő ellenzéki csoportosulások csak a nem virilis bizottsági tagok választásánál próbálkozhattak kerületenkénti listák indításával. A törzsfőnökök és segédcsapataik - akik embereik megfelelő szavazatát a feltűnően megjelölt szavazólapok hátlapjára pillantva is ellenőrizni tudták - a korrumpálás és befolyásolás minden eszközével rendelkeztek. Az egyik legjellegzetesebb figurát, Ehrlich G. Gusztávot, a VII. kerület törzsfőnökét mutatja be Eötvös Károly: „0 a lelkek ura e borzasztó választókerületben. Nála nélkül ez a kerület se el nem alszik, se föl nem ébred... Ó vezet és igazgat mindent és mindenkit, mindenütt és mindenkor. Nála nélkül se kis embert, se nagy embert megválasztani nem lehet. Itt egy nagy tüneményről van szó, hisz egy erzsébetvárosi választásnál száz kocsi nyargal zászlókkal és kortesekkel, hogy a szavazókat a helyszínre szállítsa." Mi a titka a külvárosi vaskereskedőből előlépett kályhagyárosnak? „Adóbaján, szegénységén, rendőri bajain mindenkinek segít, s időt és költséget nem kímél, hogy a hatalmasságoknak a kis emberek dolgán meglágyítsa a szívét. A másik pedig csudálatos jótékonysága." Az idillire festett képhez persze hozzátartozik, hogy Ehrlich háta mögött ott állt a tisztes középbanknak számító Erzsébetvárosi Bank Rt., amelynek vezérigazgatója volt, és szoros nexusok fűzték a Budapest Közúti Vaspálya Társaság köré tömörülő érdekcsoporthoz is. A VIII. kerület törzsfőnöke a másik nagy közlekedési vállalat a Városi Villamosvasút vezérigazgatója, Hűvös József volt. A rendszer egészét az eredetileg Baross Gábor környezetéből közgazdasági és közlekedési szakértőként elindulva nagy karriert befutott Heltai Ferenc országgyűlési képviselő,(később a Gázművek vezérigazgatója, majd főpolgármester) a nagytőkés körök bizalmi embere fogta össze, aki a városegyesítéskori nemzedék fokozatos visszavonulását kihasználva, a kilencvenes évek elején vette át a közgyűlési többség szellemi vezérének szerepét. A vázolt rendszer az 1890-es évek közepéig lényegében zavartalanul működött. Nem meglepő, hogy a törvényhatósági bizottság ilymódon kialakult összetételére a nagypolgárság nyomasztó túlsúlya nyomta rá a bélyegét. Részletes vizsgálattal, Szőcs Sebestyén munkája révén az 1903-ban megválasztott közgyűlésről rendelkezünk. Ehhez képest szembetűnő változások a későbbiekben sem történtek. A kisiparos és kiskereskedő réteg ekkor mindössze 3,6%-ban volt képviselve. A leg224