Tanulmányok Budapest Múltjából 25. (1996)

TANULMÁNYOK - Sipos András: Vázsonyi Vilmos és a budapesti várospolitika 1894-1906 219-247

dezkedést - amelynek demokratikus irányú továbbfejlesztésétől a zsidóság teljes társadalmi befogadását is remélte - súlyos veszély fenyegeti. A tényleges lehetőségeket és erőviszonyokat meglehetősen illúziótlanul szemlélte ekkoriban: „Állok hát a két tábor között a mesgyén, tudva, hogy mindig csak kis csoport lehet az, mely velem egy álláspontot vall, mert a polgári osztály nem közeledik a demokráciához, hanem egyre nagyobb szeretettel ölelkezik a reakczióval, a munkások pedig a szoczialista pártban joggal látják a maguk pártját. Hatalmam nincs, nem is lesz soha. De úgy érzem, hogy igazságom van."* A kívánatos társadalmi kohézió megteremtéséhez nélkülözhetetlen kiindulópontnak tekintette a választójog kiterjesztését. Kezdetben az írni-olvasni tudáshoz kötött választójog elvét vallotta, a fővárosi községi választásoknál azonban sajátos jelenségre figyelt fel. Itt az országgyűlési választójogosultság meglétén felül megkövetelték az írni-olvasni tudás és a két évi helyben lakás igazolását is. Ez a választók külön jelentkezését és összeírását tette szükségessé, maga az igazolás procedúrája pedig lehetőséget adott visszaélésekre, a kritériumok önkényes értelmezésére. Az önkormányzat amúgy is nagyon szűkre szabott társadalmi bázisa ezzel még tovább csökkent. Az országgyűlési választójogosultak aránya a fővárosban az összlakosság 5,5%- át, a 20 éven felüli férfi lakosságnak is alig egyötödét érte el a századfordulón. A községi választók névjegyzékére általában az országgyűlési választók fele-kétharmada vétette fel magát, a szavazásban pedig ezeknek is általában a fele-kétharmada vett részt. A tapasztalatok alapján Vázsonyi csak olyan -választási rendszert tartott elfogadhatónak, amely lehetővé teszi a névjegyzék hivatalból történő összeállítását,és nem igényli az állampolgárok külön jelentkezését és a kellékek meglétének bonyodalmas igazolását. 1898-tól e megfontolás alapján foglalt állást az általános választójog mellett.' A városi képviselet hagyományos, még a rendi korszakra visszanyúló patríciusi felfogása a század közepétől fokozatosan itatódott át egy olyan, a klasszikus kapitalizmus viszonyainak megfelelő szemlélettel, amely a várost mintegy hatalmas részvénytársaságnak tekintette, és a város ügyeibe való beleszólás lehetőségét az adófizetés mértékétől tette függővé. Az 1872. évi fővárosi törvényben rögzített virilizmus rendszere hű kifejezője volt a sokféle eredetű és arculatú elemből lassan összekovácsoiódó nagypolgárság e gondolkodásmódjának, amely még a világháború küszöbén is makacsul tartotta magát. Igen sok tekintélyes várospolitikus, aki az országos választójogot illetően ekkor már az általános és egyenlő választójog mellett foglalt állást, városi szinten azt csakis a német és osztrák városokban igen elterjedt kuriáhs szisztéma valamely válfajával „korrigálva" tudta elfogadni, éppen arra hivatkozva, hogy itt elsősorban vagyonkezelésről van szó.'" A képviselet e szűken elitista felfogásával függött össze az a mentalitás is, amely a közgyűlési teremből száműzendőnek tartotta „a politikát", a pártharcot, a társadalmi érdekellentétek qyílt megjelenítését. A lakosság töredéke által megválasztott, a nagypolgárság nyomasztó túlsúlya által meghatározott közgyűlés magától értetődően tekintette magát hivatottnak az „egész polgárság" nevében és érdekében történő „higgadt munkálkodásra". Ebben a logikában legfeljebb a kerületi-városrészi érdekelkülönülés, illetve ennek megjelenítése, képviselete minősült legitimnek. Ahogyan a rendkívül szűk választójog által meghatározott politizáló társadalom szervezettségi szintjének országosan jól megfelelt a közjogi kérdést, a kiegyezéshez való viszonyt előtérbe állító párttagolódás, ugyanilyen adekvát formának bizonyult a fővárosi politikában a kerületi keretek közé szoruló, kerületi kaszinók, társaskörök bázisára épülő szerveződés." E klubok a szélesebb szavazóközönség felé csak a választásokat megelőző hetekben aktivizálódtak, mint választási pártok. Kereteik között lényegében egyazon gamitúra tartotta kézben az országgyűlési és a törvényhatósági választások lebonyolítását. Az egyes kerületekben versengő klubok elkülönülésének alapja ennek megfelelően ugyancsak a közjogi ellentét volt. A 400 tagból álló közgyűlés felét az 1200 legnagyobb adófizető közül választottak tették ki. 223