Tanulmányok Budapest Múltjából 24. (1991)

TANULMÁNYOK – STUDIEN - Vörös Károly: Három vázlat Budaoest társadalomtörténetéből a dualizmus korában = Drei Skizzen aus der Sozialgeschichte von Budapest zur Zeit des Dualismus 27-63

esetén szigorú vizsgálat után viszont lehetséges volt a segélyek összegének emelése. A rendelet erős intézkedéseket tett lehetővé a nem budapesti illetőségű szegények támogatásának megakadályozására, s az ilyen költségeknek az illetőségi községen való utólagos behajtására. A fővárosi elöljáróságok a törvényben, majd a szabályrendeletben meghatározott körű jótékonysági tevékenységüknek azonban korszakunkra egyre kisebb részét látták el, ennek nagyobb része a századfordulótól kezdve a kerületekben hatósági kezdeményezésre egymásután megalakuló általános jótékonysági egyletek keretében folyt le. A lehetséges sokféle feladatból az elöljáróságok tevékenységi körében elsősorban a szegények készpénzsegélyezése maradt. Jóllehet a fentiek értelmében a kerületi hatóságoknak már 1894 óta jelentékeny lehetőségük nyílt a szegénygondozás eddigi, hagyományos körének tágítására s így pl. az alkalmi segélyezésre is - aminek az átmenetileg, vagy tartósan munkanélküliek esetén nőtt meg a jelentősége -, a szegénygondozásnak ez a formája csak a válság kibontakozásában kezdett némileg megerősödni. Az azonnali segélyben részesültek átlagos havi száma az 1896. évi mindössze 237-ről csak a válság első évében, 1897-ben ugrott 2806-ra, 1898-ban 3846-ra, 1901-re pedig már majd 6 ezerre: e szám azután a válság oldódásával együtt csökken, 1909-től már évi 1000-1500 fő között ingadozva. Az egyszeri segélyezésre fordított évi összegek azonban ettől függetlenül fokozatosan növekednek, 1896-ban 6 ezer K-ról az 1897-98. évi 10-12 ezer K-án át a századelőtől átlag évi 60-80 ezer K körül mozgó összegekig: ám ezek túlnyomó része az elöljáróságokhoz eljuttatott magánadományokból származik. Figyelembe véve az igénylők számának növekedését is, mindvégig világosnak látszott, hogy ezzel az összeggel a városnak még szűken vett szegényügyi problémáit sem lehet megoldani. Márcsak azért sem, mert a városi népességszámhoz viszonyítva a továbbra is rendszeres havi segéllyel támogatottak létszáma sem nőtt jelentősen: a századforduló körüli 2000-2100-ról az 1912. évi 3461-re - mégha kétségtelen is, hogy a számukra kifizetett összeg aránylag kétszeresére növekedett, 200-300 ezer K-ról 457 ezer K-ra. Mindennek értékét azonban a nagyarányú, éppen az alapvető élelmiszerekre kiterjedő drágulás erősen csökkentette.

9 Az elöljáróságok szegénygondozási hatáskörében a kötelező társadalombiztosítás bevezetése lecsökkentette a nekik alárendelt szegénybetegellátás jelentőségét. 1912-ben Budapesten a hatósági orvosok már csak mintegy 11 és félezer beteget kezeltek és mintegy 25 ezer receptet állítottak ki; meglepő, hogy felnőttek ingyen temetésére is mindössze csak 80 esetben volt szükség, gyermekeknél is csupán 183 esetben. A szegénybetegek közül kb. 8600, tehát a túlnyomó rész is valóban már a társadalombiztosításba be nem vont elemek, napszámosok és munkanélküliek közül került ki. A jótékonysági bizottságok szervezésében, de döntően persze ugyancsak a főváros segítségével ellátott feladatok közül a készpénzsegélyezés mellett, a szegénygondozás társadalmilag legkiterjedtebb tevékenységi ágaként a népkonyhaakciók jutottak a legnagyobb jelentőségre. Az elöljáróságok maguk már csak ott állítottak népkonyhákat, ahol egyesület arra nem vállalkozott: 1906 12 népkonyhája közül, a főváros már csak a Vízivárosban és Óbudán, tehát a legszegényebbnek bizonyuló városnegyedekben üzemeltetett népkonyhát. Az elöljáróságok és a jótékonyegyletek népkonyhái 1912-ben már összesen kb. 660 ezer adag ételt osztottak ki, ehhez járult négy további magánegyleti népkonyha összesen 170 ezer ebédje (ebből 130 ezer az Izr. Nőegylet konyhájáról 57