Tanulmányok Budapest Múltjából 23. (1991)

TANULMÁNYOK – STUDIEN - Gát Eszter: Pest-budai zongorakészítők = Klavierbauer von Pest und Buda 147-259

A pesti és a budai zongorakészítők a klasszikus céhes termelési keretek között dolgoztak, vagyis a nyersanyagot az éppen szükséges mennyiségben maguk szerezték be és a fém alkatrészek és a klaviatúra kivételével, a zongora valamennyi részegységét maguk állították elő. Sem az egyes műhelyek között, sem a műhelyen belül nem volt munkamegosztás, a mester és a legénye napkeltétől napnyugtáig egyforma munkát végzett. A zongorák nagy alapterületű, asztalosszerszámokkal jól felszerelt műhelyekben készültek. Az egyes munkafázisok előkészítése olykor tovább tartott, mint maga az elvégzendő feladat, ezért a gyártást rentábilisabbá tette, ha egyszerre több hangszeren lehetett ugyanazt a fogást elvégezni. A nyersanyag és az alkatrészek vásárlása, a műhely bérlete készpénzbefektetést igényelt, a zongorák azonban, a segédek számától függően, csak egy-két hónap múlva készültek el. A szükségesnél kevesebb pénzzel rendelkezett Czeiner Alajos budai polgár és orgonakészítő, aki már jó néhány éve kísérletezett a kalapácsszerkezetes hangszer készítésével. Tudta, hogy érdemes lenne az új, divatos zeneszerszám gyártására berendezkednie, ezért 1797-ben egy udvari kamarástól, aki néhány évvel azelőtt már vásárolt tőle egy Forte Phiano Flieglí, kölcsönt vett fel műhelye fejlesztésére. A kamatok fejében megígérte, hogy régi zongoráját visszaveszi és egy vadonatúj, tartósat készít helyette.

20 Czeiner éppen csak hozzáfogott tervei megvalósításához, amikor váratlanul meghalt. Elképzeléseit minden bizonnyal ismerte legénye, Vopaterni József is, ki később, önálló mesterjogot szerezve, maga is készített zongorákat. Ekkor már egy pesti orgonakészítő, Leykauf is csinált fortepianokat. A pest-budai zongorakészítők a szárny (Flügel) alakú hangversenyzongorákon kívül olcsóbb, kisméretű, különféle formájú asztalzongorákat és a bútorzathoz jobban illeszkedő zsiráf-, piramis- és szekrényzongorának nevezett állózongorákat gyártottak. A széles választékra utalnak az újságokban közzétett hirdetések is, amelyekben a zongorakészítők kicsi és nagy, „teke forma, almáriom forma, hosszúkás vagy kereszt fortepianok"

21-at kínáltak eladásra. A formai választék mellett a megrendelő ízlése szerinti fa felhasználásával, öt, öt és fél, hatoktávos, esetleg ennél nagyobb hangterjedelmű zongorák készítését ajánlották. A kortársak véleménye szerint a fortepiano egyik legnagyobb előnye ugyanis az volt, hogy nagy volt a hangterjedelme: „hat oktávája legyen, ha hetedfél vagy éppen hét, még tökéletesebb".

22 A zongorákat többnyire hangszínváltoztató szerkezetekkel, ún. „mutációkkal," „változtatókkal" is ellátták. E szerkezetek alkalmazásának szokása az 1780-as évekre vezethető vissza, amikor a fortepiano még nem rendelkezett azokkal a dinamikai lehetőségekkel, amire elméletileg a kalapácsszerkezet képessé tette. Az ezen a vidéken

23 általánosan alkalmazott csapómechanikával gyakran megtörtént, hogy a kalapács a húrokhoz szorult, megakadt. "A' játszásbeli jó ízlésnek, nem külömben az illendőségnek is, nagy ellenére van, ha a' Játszó kezeit, a Tasztatúra felett, magosán fel emelvén, mint egy dühösséggel tsap a' Klavisokra; melly miatt gyakran, vagy Húr szakad, vagy a Kalapáts pattan ki hellyéből, 's a' Húrok között fent marad" A fortepiano játékosok tehát, a megütés erejéből fakadó dinamikai lehetőségek kihasználása helyett egy sajátos billentésmód elsajátítására kényszerültek: „A fortét és a fortissimot[...] kéz-fejeknek kevéssé való felemelésivel, és többnyire, az újjaknak erős nyomásával, nem pedig erőszakos paskolással kéli elő adni." Mindez persze a zenei kifejezésmód rovására ment. A hangszer tökéletlenségéből fakadó hiányt, amint az 152