Tanulmányok Budapest Múltjából 23. (1991)
TANULMÁNYOK – STUDIEN - Gál Éva: Buda környéke a töröktől való visszafoglalás idején = Die Umgebung von Buda (Ofen) zur Zeit der Rückeroberung von den Türken 77-99
/ közti postaállomások jegyzékében Vörösvár is szerepel, 68 ekkor tehát már nem lehetett teljesen lakatlan. Vörösvár 1686 utáni első lakosai németek voltak; feltehetően a felszabadító seregek körüli polgári elemekből, vagy leszerelt katonákból kerültek ki. Az 1690-es években újabb, korábban puszta helyek népesültek be. Csőbánkára (a régi Borony pusztára) 1690 végén, vagy 1691 elején a Belgrád eleste után Magyarországra menekült rácok egy csoportja szállt. 69 Vörösvár keresztelési anyakönyvében 1694-től már előfordulnak Kovácsi (a mai Nagykovácsi) és Solymár lakosaira vonatkozó bejegyzések. Az 1696-os regnicolaris összeírás szerint a fent említetteken kívül lakott hely volt még Tinnye, Borosjenő és Törökbálint; az utóbbi kettőben az új telepesek szabad évei ekkor még nem teltek le. 1698-ban német telepesek népesítették be Budakeszit, amely ily módon újra a lakott helyek közé került. 70 1701-ben, tehát másfél évtizeddel Buda visszafoglalása után a dicalis összeírás 71 már lakott helyként vette számba az eddigieken kívül Szentlászlót (a mai Pilisszentlászlót), Ürömöt, Csabát (a mai Piliscsabát) és Hidegkutat (a mai Pesthidegkutat), 1702-ben pedig - mint más forrásokból kiviláglik - megkezdődött a szintén régóta pusztán álló Szántó (a mai Pilisszántó) benépesülése is. A Buda visszavívása előtti Buda környéki településállomány tehát rövid idővel a törökök kiűzése után megkétszereződött. Az 1686-ban még fennálló települések közül azonban Torda megszűnt: lakói beköltöztek Tótfalura, ahogy azt már a török megszállás idején is megtették az őket háborgató katonák miatt. 72 A Buda környéki népesség etnikai és vallási összetétele a törökök kiűzését követő időben alaposan megváltozott. Az 1650 körül még szinte tisztán református magyarokból (vagy régóta elmagyarosodott szlávokból) álló lakossághoz már az 1686-ot megelőző mintegy három évtizedben viszonylag nagyszámú rác népesség járult. Mint már láttuk, letelepedett rácok népesítették be Pomázt és Kalászt, s ezen kívül csak a töröknek (vagy senkinek sem) adózó rácok laktak szerte a Buda környéki pusztákon - Perbálon, Borosjenőn, s talán Sóskúton, Solymáron, Törökbálinton. 1686 után lényegesen megnőtt Buda környékén a rácok száma, s rajtuk kívül egyre több német telepes költözött a pusztafalvakba, vagy az addigi lakosok mellé a meglévő helységekbe. A 17. század vége felé megindult a szlovák telepesek áramlása is a felvidékről a volt hódolt területre. 1690 végén hatalmas rác tömeg - mintegy 6000 lélek - költözött Szentendrére, kiszorítva az 1688 vége felé visszatelepült néhány régi szentendrei magyar családot. 73 Szentendre régi lakosai közül csak az 1697-es tanúkihallgatáskor szereplő, már említett Lukács Pál, továbbá Baranyai János maradt a helységben. A 17. század végén a rácok egy része Szentendréről visszaköltözött a délvidékre, de a helység még így is hosszú ideig a legnépesebb Buda környéki település maradt. Rácok költöztek ezen kívül Csobánkára, Solymárra, Törökbálintra. Később a két utóbbi helységbe németek települtek, a rácok pedig eltűntek onnan. Szentlászló, Csaba és Szántó első lakosai szlovákok voltak. Német telepesek népesítették be Visegrádot, Vörösvárt, Borosjenőt, Budakeszit, Ürömöt, Hidegkutat, Kovácsit. Buda visszavívása után Óbudán is megkezdődött a német 91
