Tanulmányok Budapest Múltjából 23. (1991)

TANULMÁNYOK – STUDIEN - Gál Éva: Buda környéke a töröktől való visszafoglalás idején = Die Umgebung von Buda (Ofen) zur Zeit der Rückeroberung von den Türken 77-99

beköltözés. Eleinte egyenként szállingóztak, 1698-ban viszont egy több mint 40 családból álló telepescsoport költözött a városba, amelyben ettől kezdve egyre nőtt a német lakosok aránya. Az 1686 után újjáéledő Buda környéki területen két nagybirtokos, ifjabb Zichy István és Wattay János kezén volt a legtöbb helység. A lakott települések közül a Zichyek zsámbéki (később: óbudai) uradalmához tartozott Óbuda, Szentendre, Bogdány, Tótfalu, Monostor, Szántó, Budakeszi, Zsámbék és Tök; Wattay birtok volt Kalász, Pomáz, Csobánka, Solymár és Kovácsi. Pócsmegyer az 1620-as évek óta az Eszterházyaké, Tinnye pedig ugyancsak régóta a Miskeyeké volt. A többi falu magyar birtokosa vagy ismeretlennek számított, vagy vitatott volt. A gazdátlannak minősített jószágokra a Budai Kamarai Igazgatóság tette rá a kezét; egyébként meg akarta ezt tenni Zichy István birtokaival is, de tervét meghiúsította Zichy ellenállása. Néhány falu esetében a korábbi egyházi birtokosoknak sikerült érvényesíteniük birtokjogukat, így Borosjenő a budai klarissza apácáké, Szentlászló pedig a pesti pálosoké lett. Törökbálint ésPáty uralkodói adományként került egyházi birtokba. A többi helységet a Budai Kamarai Igazgatóság kezelte, adta bérbe különböző birtokosoknak (Bia földesura például 1699-ben Hochwartné, 1703-ban Zinzensdorf volt; Üröm 1703-ban Johann Georg Rittersheimbnek teljesített szolgáltatásokat). Visegrádot (más, főként Hont megyei helységekkel együtt) az uralkodó 1700-ban Starhembergnek, a Haditanács elnökének adományozta. A felszabadító háborúk idején helyükön maradt, vagy a falvaikból elmenekült és visszatért, továbbá a Buda környékére újonnan letelepedett lakosok életkörülményeiről az 1686-ot közvetlenül követő időkből nem sok adat maradt fenn, de ami fennmaradt, az magától értetődően sötét képet mutat. Az általános Pest megyei helyzetet szemléletesen festette fel Kosáry Domokos.

74 Az adócsökkentésért könyörgő jobbágyfolyamodványok, amelyeket erről a szűkebb területről intéztek a vármegyéhez, ugyanilyen súlyos viszonyokról tanúskodnak. Három egykori szentendrei magyar jobbágy írta 1687 novemberében, feljebb már említett levelében: „Már alkalmas ideje miúlta helyünk el pusztult... futottunk elsőbben Monostorra, onnét Megyerre, ismét onnét is Buda első szállásaiul fogva mindenkor el köllött futnunk, soha azulta nem volt bizonyos lakásunk, hanem csak bujdostunk, a'mi kicsinyünk volt bizony azt megh emésztette a drága szűk idő s a nagy portiozás, mi el is fogytunk, mert csak öten vagyunk, kettej közülünk a kenyérben is úgy ehetett, ha Budán napi munkára el híták ...", s ezért nem tudják megfizetni a vármegye által tőlünk követelt nyolcadfél tallért. A megye le is szállította adójukat négy tallérra. 1697 tavaszán az „Ó-Budai Helységh" kérte a megyét, hogy „mind a forspont iránt ... talállyon könnyebbséget, a portio iránt is legyen engedelemmel, hogy így a meg nyomorodott nép tovább is maradhasson Nagysághtoknak ... szárnya és oltalma alatt", miután „kénszeríttetünk Nagysághtoknak ... alázatossan jelentenünk téli s nyári sok szenvedésünket, és forspán adásunkat...". A kérelem hatására az óbudaiak adóját 18,82 forinttal csökkentették.

75 Nemcsak az ilyen és más fennmaradt jobbágyfolyamodványok és a vármegye vezetői által festett helyzetkép tanúskodik a lakosság mértéktelen megterheléséről, hanem egyebek közt a Budai Kamarai Felügyelőségnek egy 1688 körül készített kimutatása is, amelyből kiderül, hogy az 1686-ban helyükön maradt jobbágyságtól milyen hatalmas összegű adókat hajtottak be. A „Conscriptio bonorum et proventum eorundem, circa 92