Tanulmányok Budapest Múltjából 22. (1988)

VÁROSTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK– STADTGESCHICHTLICHE STUDIEN - Czagány István: A budai várra vonatkozó történetírás és művészettudomány története = Historigraphie der orts- und kunstgeschichtlichen Literatur der Burg von Buda 9-59

Nem nyújt vigasztalóbb képet Divald Kornélnak az a két művészettörténeti fejezete sem, amely 1907-ben, illetve 1912-ben jelenik meg. Mindkettő a Beöthy Zsolt szerkesztésében készült Művészetek története I. és II. kötetében lát napvilágot „Magyarország középkori képzőművészeté"-ről és a „Renaissance Magyarországon" címmel. Ezekben Budavára művészetét csak a Nagy boldogasszony templom és a várpalota ásatásainak Mátyás-kori leletanyaga képviseli — a középkori város műemlékeinek a gótika országos történetében játszott szerepéhez viszonyítva kissé méltatlan módon. A Budavára művészettörténeti jelentőségének növelése érdekében, két évtizeden át folytatott törekvések kezdetén fontos szerepet tölt be Petrik Albert 1911-ben megjelenő, gyűjteményes munkája „A régi Buda-Pest építőművészeié" négy vékony kötetben. Gazdag képanyaga jórészt olyan műemlékeket ábrázol, amelyek azóta már lebontásra kerültek. Sajnos ezek összeállítása azonban nélkülözte akkor a komolyabb tudományos, vagy stílustörténeti rendszerezést. A műszaki alapokon nyugvó építőművészeti rekonstrukciónak mind a mai napig legkiemelkedőbb emléke dr. Lux Kálmán: ,,A budai várpalota Mátyás király korában" című, 1922-ben megjelenő, nagy horderejű munkája.

84 A századforduló előtti feltárási eredmények és az akkor rendelkezésre álló metszetanyag adatainak egyeztetése alapján készült rekonstrukciója, mai napig is a legmeggyőzőbb élményt nyújtja az egykori palota külső, művészi megjelenéséről. A mű szerzőjét ezen a téren továbbra sem szárnyalja túl senki. Ideális rekonstrukcióját az 1949 utáni ásatások jórészt beigazolják. Azokon a helyeken, ahol a rekonstrukció eltér a valóságtól, ott a feltárások és más hiányok indokolják a rekonstruktőr tévedéseit. Művének hatása a napjainkban befejezett, helyszíni rekonstrukciós helyreállításoknál is érezhető, mert sok helyen az építészeti megoldások zsinórmértékül szolgál. Divald Kornél említett könyvénél jóval magasabb színvonalú és kiterjedtebb szintézist nyújt a dr. Lechner Jenő szerkesztésében nyolc szerző tollából 1924-ben megjelenő „Budapest műemlékei" című könyv. Ennek összeállításában már megtaláljuk a Petrik Albertnél még hiányzó, történeti stíluskoronkénti csoportosítást, amely a főváros műemlékeinek jobb áttekinthetőségét is biztosítja. A könyv mondanivalójában azonban a történeti és művészeti szempontok még nincsenek arányban egymással, ezért tartalmilag ez a munka még csak a művészettörténetírás kezdeti lépcsőfokának tekinthető. A századunk színvonalán álló, gondosan részletekbe mélyedő művészettörténetírás megindítása Horváth Henrik nevéhez fűződik. Az a döntő fordulat, amely a módszertanban és a szakirodalmi feldolgozásban jelentkezik a múlt századi művészettörténetírásunkkal szemben, az ő tevékenységével indul meg. Figyelmét nemcsak a nagyszabású műemlékek, hanem a legkisebb régészeti leletek is lekötik már. Ő ugyanis tisztában van már azzal, hogy a képzőművészeti és iparművészeti emlékek mögött rejlő gazdasági, társadalmi és politikai mozgatóerők felismeréséhez mindezeknek a lehető legteljesebb ismerete szükséges. Meg is kísérli néhány nagyvonalú, szintetizáló munkával megrajzolni a középkori Buda művelődéstörténeti keresztmetszetét — természetesen saját korának szellemtörténeti, ideológiai szemüvegén keresztül nézve. Az 1932-ben megjelenő „Buda a középkorban", majd az 1935-ben napvilágot látó „Budai kőfaragók és kőfaragójelek", az 1937-ben ki20