Tanulmányok Budapest Múltjából 22. (1988)
VÁROSTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK– STADTGESCHICHTLICHE STUDIEN - Létay Miklós: Óbuda parasztpolgárainak anyagi kultúrája és társadalma, 1848-1945, II. = Materielle Kultur und Gesellschaft der Bauernbürger von Óbuda, 1848-1945, II. 197-224
Az új helyiséget kamrának, műhelynek, nyári konyhának használták. Padlásán szénát tároltak. Hasonló arányban fordult elő, hogy az említett toldaléképületet az utca felől, az utcai kapu másik oldalán emelték. E helyiség mint kocsma (4. kép), üzlet vagy lakószoba funkcionált. Ismerünk olyan kapukat, melyeknél ez esetben a befedés (lepadlásolás) elmaradt (8. kép). Ez azonban egyáltalában nem nevezhető általánosnak és feltétlenül a szegénység jeleként értékelhető. Változás következett be a kapuk kialakításában is. A személybejárat megszűnt, de ugyanakkor kisajtóval látták el a nagykaput, mely ily módon, teljes szétnyitás nélkül is átjárhatóvá vált (4. kép). A leírt módokon kialakított, a telkeken különbözőképpen elhelyezkedő, de végeredményben mindig L alaprajzú házak a középkorra visszanyúló alaptípus I. változatát adják. Ennek egyenes folytatása all. változat, amelynél a rövidebb épületszárny végéhez derékszögben csatlakozva, a beltelek még üres, hosszanti oldala mentén tovább építkeztek. Az udvart most már három oldalról, U alakban körülvevő ház ezen újabb szárnya lakásokra oszlott. Építőanyagokra vonatkozó vizsgálataink szerint a házakat eredetileg vályogtéglákból emelték. Egy irodalmi példát is említve ismételten William Rey francia utazóra hivatkozunk, aki leírja, hogy az 1838. évi árvíz Óbudán „.. . elárasztva a házakat sokat romba döntött, mert a házak nagyobbrészt vályogból voltak építve". 4 Gyakori megoldásként figyeltük meg, hogy vályogtéglákból és több-kevesebb terméskőből húzták fel a falakat. A két anyagot kétféleképpen párosították: 1. a falak alját kövekből, a felsőbb részeket vályogból építették fel, 2. a vályogtéglák közé termésköveket illesztettek. Bár téglavetők a 18. században is működtek Óbudán, a téglás építkezés csak a 19. század második felében kezdődött el, elsősorban a tehetősebb parasztpolgárok körében. Tömeges jelenséggé sohasem vált, de nem is válhatott, hiszen a gazdálkodók az első világháború után már nem építettek új házakat. A nyers falakat kívül-belül bevakolták és fehérre meszelték (3., 9. kép). A lakóházak befedését nyeregtetővel, illetve nyereg- és félnyereg tető kombinációjával oldották meg. Alkalmazásuk nem tetszőlegesen történt, hanem a különböző alaprajzokhoz kötődött. Az általunk, „alaptípusának nevezett házakra mindig nyeregtető került (2. kép). A padlásteret lezáró háromszögletű oromfal közepét kör- vagy téglalap alakú szellőzőnyílás törte át (2. kép). Sok esetben ferde síkban lemetszették a tetőgerinc végét (3., 9. kép). E megoldás múltját homály fedi Óbuda viszonylatában. Vizuálisan az ún. „üstök"-kel („kanfa") rokonítható, annak csökevényeként tekinthető. Az összes többi, derékszögben kanyarodó háznál utcával párhuzamosan futó nyeregtető borította az utca felőli részt (4. kép). A tető végeit lezáró függőleges oromfalakat, a telek beépítettségétől függően csak az egyik vagy mindkét oldalon megnyújtották hátrafelé és ehhez támasztották az elülső tetőhöz kapcsolódó félnyereg tetőt. A tetők udvar felőli síkjából ajtós bejárati és szénabedobó nyílás, ill. nyílások (7. kép) emelkedtek ki. A valóság hü képéhez hozzátartozik, hogy néhány lakóházra csak félnyereg tető került (8. kép), ami részben igénytelenségből, részben szegénységből fakadt. 199