Tanulmányok Budapest Múltjából 22. (1988)

VÁROSTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK– STADTGESCHICHTLICHE STUDIEN - Létay Miklós: Óbuda parasztpolgárainak anyagi kultúrája és társadalma, 1848-1945, II. = Materielle Kultur und Gesellschaft der Bauernbürger von Óbuda, 1848-1945, II. 197-224

A gazdasági épületeket ugyancsak félnyereg tetővel fedték. Itt azonban az igénytelenség mellett a kisebb méreteket, az egyszerűbb építési módot is figyelembe kell venni, mivel az istálló, kamra stb. helye többször is változhatott egy évszázad alatt. A legrégebbi tetőfedő anyagként a fazsindely ismeretes Óbudán. Eltűnése a 19. század második felében megjelent ún. hódfarkú cserép fokozatos térhódításával egyenes arányban következett be. Ennek megfelelően még az 1920-as években is akadtak zsindelyes tetők (9. kép). A zsindely a gazdasági épületeken maradt meg a leghosszabb ideig. Kiszorulását az első világháború alatt hozott tűzbiztonsági intézkedések jelentősen meggyorsították. A tetőszerkezetekről alig tudunk valamit. Adatközlőink és személyes megfigyeléseink alapján bizonyosnak látszik, hogy kisiparosok készítették, városi mintára. Idevágó — de az építkezés egyéb területeire is vonatkozó — ismereteink hézagosságát két világháború pusztításai és számos átépítés magyarázza. A parasztpolgár házak falait is mesteremberek építették. A vályogtéglákat a beltelken készítettékel. A tüzelőberendezés a szobákra és a konyhára terjedt ki. Részleteiben a következőképpen nézett ki a 19. század végéig: a konyha végében, azaz a bejárati ajtóval szemközt, a fal közepén vagy az egyik sarokban helyezkedett el a téglákból épített, vaslap tetejű és ajtajú „rakott" tűzhely. Füstje a felette nyíló szabadkéményen át távozott. Ez a kémény elég messze esett a klasszikus pendelykéménytől, a négyzetes keresztmetszetű kürtő csak a mennyezet vonalában vagy az alatt vált öblössé (10. kép). A szobák konyha felőli sarkában cserépkályha állt. A hátából térdmagasságban kürtő nyúlt ki, mely a mögötte levő falba vágott nyílásba, s azon keresztül a konyhába torkollott.

5 Ezen a nyíláson át, a konyhából fűtötték a kályhát és az égéstermék is ugyanezen az úton távozott. 1900—1920 között lényeges változások történtek. A rakott konyhai tűzhelyet felváltotta a melles takaréktűzhely, közismertebb nevén „csikósparhert" (ném. Sparherd = takaréktűzhely). A szabadkéményt lepadlásolták. A cserépkályha helyére vaskálya került, amelyet az előbbihez hasonló módon, konyhába nyíló vascsövön keresztül fűtöttek, de a füstöt már egy másik csővel vezették a kéménybe. A tüzeléshez minden esetben fát, venyigét, kukoricacsutkát használtak. A ház bejárata az udvarból nyílt és a konyhába vezetett. Az innen nyíló oldalajtókon keresztül lehetett a szobákba lépni. Az utca felőli szoba két ablaka az utcára (2., 4. kép), a többi az udvarra nézett. A konyha egy, az udvari szobák rendszerint két ablakkal rendelkeztek. A borospince és a gazdasági épületek (présház stb.) ajtajai is az udvarból nyíltak (11. kép). A szobák és a konyha — esetleg a présház — alatt húzódott a dongaboltozatos borospince (12. kép).

6 Számos esetben azt tapasztaltuk, hogy falai középkori kő maradványokra épültek. A pince a parasztpolgár házak azon része volt, melyet a változások a legkevésbé érintettek. Az egyetlen említhető módosítás, hogy a 20. századi borospincék már sík mennyezetet kaptak. 200