Tanulmányok Budapest Múltjából 21. (1979)

Létay Miklós: Óbuda parasztpolgárainak anyagi kultúrája és társadalma, 1848-1945, I. = Materielle Kultur und Gesellschaft der Bauernbürger von Óbuda, 1848-1945 152-199

haladtak. A kocsmák nyitvatartási idejüket meghosszabbították. Majd­nem mindenütt fúvós-, sramli-vagy cigányzenekar játszott. Igen elter­jedt szokásként a fiatalok, jegyespárok az emiitett "magyaros" jelmez­ben lefényképeztették magukat és ezeket a képeket sokáig megőrizték. Az óbudai szőlőmüvelés alapvetően bérmunkár a alapult. A Fel­vidékről, a pilisi falvakból jött, férfi és női napszámosok a nyitástól kezdve a takarásig minden mozzanatban résztvettek. A családi munka­erő egyedül a préselés elvégzésére volt elegendő, ami elsősorban a szálfaprések könnyű kezelési módjából fakadt. A női napszámosok a legnehezebb munkákban is résztvettek,mivel nem nehézségük foka, ha­nem a hozzájuk szükséges szakértelem számított. A szölőmetszés szakmunkának számitott, ezért azt inkább férfiak végezték, a többiek­nél valamivel magasabb bérért. ("Amilyen a metszés, olyan a szüret" tartja az óbudai szólás.) A bérmunka részletes ismertetésére a későb­biek során még visszatérünk. Mivel az óbudai parasztpolgárság gazdálkodása a szőlőmüve­lésre épült, érthető tehát, hogy az előállított bor mennyisége messze meghaladja a termelők saját szükségleteit. A felesleges bort különböző módokon értékesítették. Meggyőző adatok bizonyítják, hogy e gyakorlat a jobbágyság korára is visszanyúlik. A már sokszor idézett 17$7. évi ujbéri kérdőívre hivatkozunk, amely a lakosság kedvező lehetőségeként emliti, hogy "boraikat pénzzé tehetik". A borral kis és nagy tételekben egyaránt üzleteltek. A külföldi -főleg ausztriai - és belföldi ügynökök, kereskedők nagyobb mennyisé­geket vásároltak. Azonban a termés zömét apránként, literenként adták el. Ennek egyszerűbb módja az volt, amikor a bort közvetlenül a pincé­ből mérték ki a házhoz jövő vevőknek. Speciális berendezés, felszere­lés vagy helység nem kellett, csupán néhány mérőedény. A bor ilyen­forma árusítását a szerényebb gazdaságok mindig - s éppen igénytelen­sége miatt a legtovább - űzték. Azt, hogy bor kapható, a ház homlokza­tán jelezték. 1. A kapu fölé vagy mellé tűzött szőlőkaróra, majd ké­sőbb falra szerelt vaskarra (12. kép) borókából, kökényből fonott ko­szorút akasztottak. 2. A kapura egyszerű, rajzos-szöveges táblát sze­reltek (28. kép). Kocsma létesítése és üzemeltetése feltétlenül komolyabb ke­reskedelmi vállalkozásnak számitott. Legtöbbjük tulajdona és haszná­lata családon belül öröklődött, nemzedékeken át. A kocsma kialakítása elhelyezkedése a beltelek és az épület adottságaitól függően kétféle le­hetett. Vagy az utcára néző lakószobát alakították át ugy, hogy az egyik ablaknyilást ajtónak képezték ki. Vagy a lakóházzal szemben, az utcai kapu másik oldalán építették fel az ivóhelységet. A XIX. század végéig az eladott bor kilencven százaléka a he­lyi termelésből származott. Ekkortájt azonban megkezdődött a kocsmák differenciálódása, amelynek hatására a "jobbak", az üzletre nagyobb gondot fordító gazdák - személyesen vagy ügynökeik utján - máshonnan is, elsősorban a Duna-Tisza közéről (Soltvadkert, Kecskemét) szerez­182

Next

/
Thumbnails
Contents