Tanulmányok Budapest Múltjából 21. (1979)

Létay Miklós: Óbuda parasztpolgárainak anyagi kultúrája és társadalma, 1848-1945, I. = Materielle Kultur und Gesellschaft der Bauernbürger von Óbuda, 1848-1945 152-199

igy a csaknem elfedett vesszők nem száradtak ki. Két év alatt kiterebélyesedtek. A legerősebb vesszőket növesztett tőkék közül néhányat érintetlenül hagytak, a többit nemesitették, beoltották. Ezt a müveletet körülbelül márciusban végezték. A szükséges nemes vesszőket a kereskedelemtől vagy helybeli szőlősgazdától vásárolták, esetleg kapták. Aki régebbi, már termést hozó szőlővel is rendelkezett, az a hozam, iz, szin, stb. szempontjából megfelelő tőkékről lemetszett vesszőket használta fel. Az oltás ("Schift"; ném. Schift = toldás, illesztés) tényleges megkezdését még két müvelet előzte meg. A kiszáradás megelőzésére a nemes vesszőket a földbe szúrták, de olyan hegyes szögben, hogy szinte vízszintesen feküdtek. Felhasználásuk előtt körülbelül arasznyi darabokat vágtak belőlük. Az oltáshoz, a bokorszerü vesszőcsomók tövétől néhány kapavágással eltávolították a földet, majd az egész felsőrészt levágták. Nem maradt más csak az "iz" mintegy 5 centiméteres darabja. Ez a csonk az úgynevezett "vadalany". Végét metszőkéssel, átlósan behasitották, miután közvetlenül a tövénél spárgával átkötötték, hogy ne repedjen tul mélyen. Két oltóvessző végét ék alakura faragták és a vágatba illesztették, amelyet egy másik spárgadarab néhányszoros körülcsavarásával összeszorítottak. Végül kézzel ráhúzták a földet, hogy a fogamzást elősegitő, kellő nedvességű környezet biztositva legyen. A beoltott vadalanyt védeni kellett a rágcsálóktól, ezért az ültetővel lyukat fúrtak mellé, abba karót állitottak, a másik oldalra pedig kis botot szúrtak le ferdén, hogy a friss oltvány felett áthajoljon és igy a közelférkőzést megnehezítse. Az oltvány, kedvező körülmények között esetleg már ősszel, de a következő évben egészen biztosan termett. Óbudán már a filoxéra előtt is ismerték és gyakorolták a termő szőlőtőkék javitás vagy fajta-váltás céljából történő "zöld ojtás"-át, amelynek ideje május végére, június elejére esett. A szőlősgazdák közül kevesen értettek a nemesitéshez illetve az oltáshoz, mivel ezek nemcsak a szőlő alapos ismeretét, hanem aprólékos, gondos munkát is kívántak. Néhány helybeli vincellér foglalkozott vele bérért. •^ szőlőmunkák sora a nyitással ("kitakarás"; ném. aufdecken = kitakar) kezdődött, a hó elolvadásától függően, március első felében. Az elmúlt év őszén a tőkék tövéhez húzott földet, a bakhátakat, a sorok közé visszakapálták. A nyitás után körülbelül egy héttel a metszés következett. Ez azt jelentette, hogy a vadhajtásokat és a felesleges vesszőket kézzel vagy ollóval (a két eszköz tárgyalására később kerül sor) lemetszették. Csupán 2-3 darab, két szemre röviditett vesszőt hagytak. A metszőkéssel taszitva dolgoztak. A metszés közben a nyitás minőségére is figyeltek. Ha ugy találták, hogy néhány tőkét nem eléggé szabaditottak ki, akkora "krampli"-nak (ném. Krampe s csákány, kapocs, horog) nevezett kis méretű kapával (16. kép) még jobban elhúzták a földet. A levágott venyigét a földre fektették, ölnyi kötegekbe gyűjtötték» dróttal átkötötték és a szőlőskert szélére hordták, ahonnan később, szekérrel a beltelekre szállították. 173