Tanulmányok Budapest Múltjából 21. (1979)

Létay Miklós: Óbuda parasztpolgárainak anyagi kultúrája és társadalma, 1848-1945, I. = Materielle Kultur und Gesellschaft der Bauernbürger von Óbuda, 1848-1945 152-199

tartozéka, a taliga ugyancsak fából készült. A nagyjából Y alakú vezér kettős ága közül az egyik szilárdan rögzitett, a másik háromféle állásba helyezhető, aszerint, hogy milyen széles barázdát kivántak vetni. Érdekes megoldás a párnára függőlegesen felerősített vasrúd, amelynek kettős karikába végződő felső vége a gyeplövezető szerepét töltötte be. Az ekevas tisztitására rövid botból és lapátszerű hegyből álló ösztöke szolgált, mely használaton kivül, a gerendely oldalán levő tartópántba illesztve, a két ekeszarvat összekötő keresztvasnak támaszkodott. Az ekét a pesti vásárokon vették, ahol a Vidacs gyár 1843-tól rendszeresen árulta terméket. Az eke vontatása a XVIII. században szarvasmarhákkal, a XIX. század első felétől egy vagy két lóval történt. A lovak száma nemcsak a saját gazdaság nagyságától, hanem az évszaktól is függött. Ősszel mélyebben kellett szántani, mint tavasszal, ezért két lóval dolgoztak. Kettős igaerővel törték fel az öregedő, hézagosodó lucernát is, hogy helyére mást vessenek. Az 1715-ben lejegyzett korabeli gyakorlat - miszerint "részben kétszeri, részben háromszori szántást alkalmaznak. .. " - később sem változott, bár közben az eke és a vonóerő módosult. Az első szántással beforgatták a tarlót (= tarlóhántás), majd a földre trágyát szórtak, amit mélyszántással újra beforgattak. Ha utána gazosodást észleltek, ismét szántottak. Az első szántástól a barázdákat kifelé (szét-), a másodiknál befelé (Össze-) vetették. Ha a többször megforgatott földet darabosnak, rögösnek találták, hengerléssel porhanyós itották. A művelethez használt henger (13. kép) csavarjait és vasalásait kivéve fából készült pesti vagy óbudai mesterek kezén. Szélessége 2 m körül mozgott. Egyik oldalán a tengelytartó hüvely szárnyas anyacsavarral meglazitható volt, igy a hengert könnyen kiemelhették, javithatták, tárolhatták. A kivezető rúddal és hámfával ellátott eszközt egy ló húzta. Kemény, nehezen morzsolódó talaj esetén a henger hatékonyságát (súlyát) ugy növelték, hogy a két középső keresztfára álltak. Az előző évi szemtermés egy részét mindig megtartották vetőmagnak. A XIX. század második felében kézzel, vetőzsákból vetettek. A zsákba körülbelül 15-20 kg. magot tettek, majd az egyik oldal alsó és felső sarkát összekötötték. Ennek segitségével a mellükre vették a zsákot, mégpedig ugy, hogy a felső sarka valamelyik vállon, alsó sarka az ellenkező oldalon, megközelitőleg a hónalj alatt, a kettőt összekapcsoló heveder a háton átlósan helyezkedett el. "Kétlábra" azaz minden lépésre vetettek, ami azt jelentette, hogy a zsákból kivett maroknyi szemet mindegyik láb lépésekor, szabályosan váltakozva, jobbra-balra elszórták. Az egy bevetett sáv szélessége 3,5-5,5 m. között változott. A lóvontatásu vetőgépek ("lovas gépek") 1900-1920 között jelentek meg Óbudán, de viszonylag magas áruk megakadályozta gyors és széleskörű elterjedésüket. Elsősorban azok a módosabb gazdák vásá158