Tanulmányok Budapest Múltjából 21. (1979)

Létay Miklós: Óbuda parasztpolgárainak anyagi kultúrája és társadalma, 1848-1945, I. = Materielle Kultur und Gesellschaft der Bauernbürger von Óbuda, 1848-1945 152-199

rolták, akik nagyobb kiterjedésű szántófölddel rendelkeztek, igy nemcsak megvenni tudták, hanem kellően kihasználni is. A burgonya vetésének módja a vizsgált száz év alatt nem Változott. A gumókat az ekével húzott, minden második barázdába ültették, de nem az aljára, hanem az oldalába (vagy a tetejébe), hogy könynyen kikelhessen. Bár az előcsiráztatással néhány fiatal gazda megpróbálkozott az 1930-as években, ez csak egyéni kísérletezés maradt. A szántás és vetés idejének megválasztásában szerepet játszott az időjárás. Tavasszal e két munka február 15. és március 15. közé esett. Megjegyzésre méltó, hogy a XVIII. században a városi tanács jobbágyoknak szóló előirása március 12-ét határozta meg a szántás-vetés végnapjaként.

1

^ Ősszel a szőlőmunkák alakulását is figyelembe kellett venni, hogy ne legyen torlódás. Általában szeptember második felében szántottak. A vetés után a fogasborona (

u

emg

u - J&gge) alkalmazására került sor. E trapéz alakú tárgyat - a hengerhez hasonlóan - pesti vagy óbudai iparosok készítették. Gerendái fából, fogai vasból voltak. A fogasborona, a hengerlés elmaradása esetén, a földrögök összetörésére és az elvetett mag betakarítására szolgált. Kemény, egyenetlen talajon nagy követ tettek rá vagy ráálltak (esetleg egy deszkalap közbeiktatásával), hogy jobban fogjon. A lehetőségek szerint egy-két ló húzta. A vasboronák megjelenése az 1920-as évekre tehető, amikor meglepő gyorsasággal teljesen kiszorították a faboronát, amit az is bizonyit, hogy ez utóbbi egyetlen példányát sem sikerült felgyüjteni. A vasboronákat Pesten vásárolták, gyári termékként. A bevetett föld gondozása a tövisboronával folytatódott. Kökényvesszőből készült, amelyek végeit két, párhuzamosan rögzített farud közé hajlitották, szorosan egymás mellé. Az 1900-as évek elejéig a tövisboronákat Pilisborosjenőn. Solymáron, Ürömön állították össze, majd szekérrel Óbudára hozták és itt eladták. A későbbi évtizedekben a boronák készítése egyre inkább sajátkezüleg történt, amiben a szántóföldi müvelés hanyatlása is közrejátszott. Az egy lóval vontatott tüskés ágak kissé benyomták a talajba az elvetett magokat illetve lesimították a felszint. Az eszközt szükség esetén kővel nehezítették. Nem volt hosszú életű szerszám, rendszerint csak egy évig tartott, mivel a használat és a kiszáradás következtében a vesszők széttöredeztek. Az aratás június végén kezdődött. A munka indulási napjának pontos kijelölésére a gazda többször megszemlélte a vetést. Az időpontot ugy határozták meg,hogy a kalász már ne legyen zöld, de ugyanakkor még teljesen érett sem, mert ez utóbbi esetben a gabonaszem túlságosan "száraz", azaz aratáskor könnyen kipereg, igy nagy a veszteség. Az aratás némi előkészületet igényelt. A XIX. század második felében a kévekötéshez használt rozsszalma kötelet még a télen elkészítették. Az évközben padláson tartott kaszacsapót a betakarítás meg169