Tanulmányok Budapest Múltjából 20. (1974)

A. SZEKCIÓ (Kapitalista korszak) - L. NAGY Zsuzsa: Politikai erők, politikai harcok Budapesten a századfordulótól a második világháború végéig - TARJÁNYI Sándor

képezte. A liberális polgári baloldal és a szociáldemokraták is szinte állandóan bombázták a törvényhatósági bizottságot a legkülönbözőbb indítványokkal, javaslatokkal, amelyek általában a demokratikus közéletre irányultak, vagy pedig a várospolitikának a demokratikusabb keresztülvitelét jelentették volna. Meg kell jegyezni, hogy ez alapvetően nem változtatott a jobboldali politikán. Fő kérdésekben, tehát olyan kérdésekben, mint a fővárosi közéletnek a demokratizálása, vagy a tisztségviselőknek nem az ultrareakciós körből való megválasztása, hogy csak ilyen kérdésekre utaljak,komoly változást nem sikerült elérni. Annak ellenére, mint az egész forradalmi korszaknak egyetlen ilyen jelensége, értékelnünk kell, amikor számos apró kérdésben sikerült eredményt elérni, idézőjelben eredményt, amelyek még ma is sokszor tiszteletreméltóak. Miért mondom ezt, és miért húzom alá ennek a jelentőségét? Egyrészt azért, mert az ötvenes évek során a történeti stúdiumok vagy még inkább az akkori politikusoknak a megnyilvánulása folytán ezt a korszakot szinte egyértelmű reakciós periódusnak fogtuk, vagy fogták fel. Ezek az eredmények, hogy csak kapásból egy-két példát hozzak, történetesen a polgári iskolai tandíjnak az eltörlése, kapcsolódik Vörös Károly kollégámnak a témájához, vagy az iskolaegészségügyi rendszernek a megvalósítása 1926-tól kezdve,vagy az erdei iskolák rendszerének a megteremtése, amelyek még ma is, egy kissé a modern pedagógia irányvonalába esnek, és ezeknek az előzményei, részben pedig az első példái, - ebbe a korszakba tevődnek. Tehát ha erről az oldalról fogjuk fel, és tényleg a kutatások után megyünk, más megvilágításba kerülnek ezek a dolgok. A szociáldemokrata pártnak a várospolitikai tevékenységét, az eredményeket is, ha a kutatások ezeket igazolják, el kell ismernünk, méltányolnunk és el kell fogadnunk. Talán egy gondolatot ennek a sajátos körülménynek a megítélésére engedjék meg, hogy elmondjak. Elsősorban azt emelném ki, hogy ez a városházi politika a húszas évek második felében, mert az 1930-as fővárosi törvény után ez a körülmény megváltozott, az örökös tagok rendszerével, a kinevezettekkel, stb. egész más lett az összetétele a törvényhatósági bizottságnak, a létszáma is jóval kisebb lett, tehát erről a mintegy öt és fél esztendőről beszélve, azt kell mondanom, hogy nagyjából országos politika volt. Tehát nem az a jellemzője a közgyűlésnek és a közgyűlési teremnek, hogy ott csak kifejezetten várospolitikai, vagy közigazgatási kérdésekkel foglalkoztak, hanem nagyon sok esetben országos politikai kérdésekkel, szinte mintegy fiókparlamentként szerepelt az Újvárosháza közgyűlési terme. Maga a kormány is rosszallóan vette ezt tudomásul, és maga Bethlen is több esetben megrovóan nyilatkozott, hogy a főváros ne foglalkozzon országos kérdésekkel.Bar ennek a törvényadta lehetősége még az első fővárosi törvényben, az 1872-es ben is szerepelt és ez később is megmaradt. A kifejezetten wolffista uralom idején, tehát a húszas évek első felében ez azt jelentette, hogy nagyon sok kérdésben maga a törvényhatósági bizottság még reakciósabb, konzervatívabb álláspontot foglalt el, mint maga a kormány. Hogy csak egy példát hozzak, 1924-ben például, amikor felmerült a Szovjetunióval, illetve az akkori Szovjetoroszországgal való gazdasági viszony megteremtése, a közigazgatási bizottság igen élesen interpellált az ügyben, hogy erről szó se legyen. Vagy másik ilyen példa: - tudvalevő, hogy Bethlen bizonyos gesztusokat, főleg a pénzügyi szanálás érdekében tett, hogy a demokráciát visszaállítják, amit természetesen ő maga sem gondolt komolyan, de mégis bizonyos könnyítést jelentett. Ezzel szemben a közigazgatási bizottságban Wolffnak az egyik alvezére igen élénken tiltakozott, nehogy szó legyen arról, hogy az amnesztiát továbbra is kiterjesszék, sőt uram bocsa' a szociáldemokraták is elfoglalják helyüket a törvényhatósági bizottságban. Azért emlitem ezt, mert ebben az időben is betölti ezt a szerepet a közgyűlés. 1925-től számos olyan jelenséget tapasztaltunk, hogy részben a liberális polgári baloldal, részben a szociáldemokraták egy sor kérdésben gyakorolták a felirati jogot, sőt több esetben még a jobboldal is, természetesen bizva abban és tudva azt, hogy ezeket a kormánv úgysem fogja elfogadni. Történetesen például a munkanélküli segélynek a megszavazását, illetve egy fölirati irománynak az elkészítését két esetben is elfogadta a közgyűlés. Ami azt jelentette, hogy a munkásosztály szempontjából ilyen alapvető kérdésnek a megtárgyalását legalábbis elkezdték. Persze ebből semmi nem lett, nyilvánvaló, hogy a jobboldal is tisztában volt azzal, hogy ez a szavazat tulajdonképpen semmit nem jelent, legfeljebb annyit, hogy esetleg később valamilyen más kérdésben lehet arra hivatkozni, hogy mi is milyen jó fiuk voltunk, hát most rajtatok a sor, ami végeredményben több esetben elő is fordult. 94