Tanulmányok Budapest Múltjából 20. (1974)

A. SZEKCIÓ (Kapitalista korszak) - L. NAGY Zsuzsa: Politikai erők, politikai harcok Budapesten a századfordulótól a második világháború végéig

Mindezek ellenére a fővárosnak az a meghódítása, amely az ellenforradalom célja volt, 1920-ban, a fehérterror viszonyai között sem sikerült, később pedig még kevésbé kerülhetett rá sor. Az ellenforradalmi városvezetésnek a Városháza falain belül és kivül egyaránt komoly ellenzékkel kellett számolnia, noha a baloldali ellenzék csak lassan (munkásmozgalom) vagy egyáltalán nem (liberális és radikális polgári mozgalmak) heverte ki a forradalmak bukásának következményeit. A munkásmozgalmat sújtotta elsősorban az 1921:111. t. c, törvényen kivül helyezve a kommunista mozgalmat, egyben lehetőséget adva a kormánynak arra is, hogy bármikor a legszigorúbb eszközöket alkalmazza a szociáldemokrata vagy a polgári ellenzékkel szemben is, A szociáldemokrata centrum és baloldal, a polgári radikálisok és demokraták kényszerű emigrációja személyi összetételében, politikai következetességében teljesen meggyengítette a legális baloldali ellenzéket. A munkásmozgalomban s éppen Budapesten kialakul azonban a baloldali szociáldemokraták és az illegális kommunisták uj generációja, amely a 20-as évek kisérleteitől kezdve a második világháború éveire teljesen beérik s helyére tud majd állni a mérsékelt, reformista vezetésnek. De a polgárság többé már nem volt képes - sem objektiv, sem szubjektiv okok miatt - a maga politikai vezetésének ilyen megújítására. Még egy olyan gárda, amely jászaitól Károlyiig fogta át a polgári progressziót, nem született. A polgári radikális, polgári demokratikus irányzat nemcsak szellemi vezérkarát veszítette el, de mint politikai irányzat gyakorlatilag megszűnt, s a szellemi élet különböző területein keresett búvóhelyet magának. Az uj helyzetben az a polgári liberalizmus vált a polgárság legbefolyásosabb baloldali pártpolitikai tényezőjévé, amely már 1918 októberének programját is csak részben, 1919 tavaszit pedig egyáltalán nem vállalta. Ha a dualizmus korában a polgári ellenzék bázisa Budapesthez képest gyenge volt az országban, méginkább az lett az ellenforradalmi rendszer idején, amely hatalmi eszközökkel és tudatosan zárta ki a szociáldemokrata, de a liberális polgári mozgalmat is a vidékről. Ilyen módon tehát Budapest jelentősége nemcsak a kormányhatalom, hanem az ellenzék számára is nagyobb lett, mint korábban volt. Budapest polgárságának a két háború között is maradtak olyan, részben zsidó rétegei, amelyek a liberális ellenzéket támogatták és különböző értelmiségi csoportokkal együtt életben tartották nemcsak a liberális pártokat, de a radikálisok, októbristák maradékát, 1918 megtépázott szellemi örökségét is. Ez tette lehetővé, hogy a Városházáról, a közgyűlésből nemcsak hogy nem tudták kiszoritani az újjáéledt Vázsonyi-féle Demokrata Pártot, hanem az az egész korszakban a legerősebb ellenzéki, a Wolff-párt mögött pedig a második legbefolyásosabb közgyűlési párt maradt. Az ellenforradalom első éveiben a Vázsonyi-féle párt volt az egész legális baloldal egyedüli képviselője a Városházán. Rassay Károly liberális pártja, az októbristák itthon maradt csoportját tömöritő Kossuth-párt a 20as évek derekán szintén bekerült a Városházára és ezzel erősítette a liberális ellenzéket. A fővárosban az a Demokrata Párt mindvégig megőrizte befolyását velük szemben is,a 30as évektől kezdve ez adott támaszt Rassaynak is. A polgári ellenzék súlyát általában, s a Városházán belül is két tényező növelte meg: az egyik,hogy az ellenforradalom viszonyai között a liberális polgárság ismét rákényszerült a Szociáldemokrata Párttal való együttműködésre, a másik, hogy 1925-ben a Szociáldemokrata Párt is bekerült a Városházára. A liberális polgári ellenzék és a Szociáldemokrata Párt együttműködése, választási szövetsége a Városházán akkor is jól funkcionált, amikor már parlamenti, országos szinten eltávolodtak egymástól. Az együttműködés az ellenforradalmi rendszer liberalizálásra, a politikai szabadságjogok biztositására, az általános titkos választójogra, az autonómia védelmére, a munkásságot és a kispolgári-, polgári rétegeket egyaránt érintő gazdasági, szociális intézkedések követelésére vonatkozott. ^ 17 A fővárosi politikai viszonyok konszolidálásának folyamatára, ezzel kapcsolatban a Szociáldemokrata Párt és a liberális ellenzék uj helyzetére: L. Nagy i. m. "A siker évei - illúziók" c. fejezet. Források III. I. és II. fejezeteinek iratai. A Szociáldemokrata Pártra: Tarjányi Sándor: A Szociáldemokrata Párt városházi programja. "Budapest", 1971. augusztusi szám, valamint Szociáldemokraták a Városházán a Bethlen korszakban, и.о. szeptemberi szám. A Szociáldemokrata Párt községi programját közli: Források III. 133137.1. 76