Tanulmányok Budapest Múltjából 20. (1974)

B. SZEKCIÓ (Szocialista korszak) - SÁGVÁRI Ágnes: A szocialista várospolitika problémái 1945-től napjainkig

A Dolgozók Egységfrontja 1945-ben kiáltványban foglalta össze a várospolitikai teendőket. "A Dolgozók Egységfrontja küzd: a fasiszták által lerombolt Nagy-Budapest gyorsütemű felépítéséért" - igy szólt az első pont. Ennek keretében követelte, hogy a házak újjáépítésének, tatarozásának költségeit ne csak a dolgozók viseljék; programba vette modern kislakások építését; építési kölcsönt sürgetett a tömegesen házhelyhez juttatott kisembereknek. Nagy-Budapest közellátásának érdekében kíméletlen harcot hirdetett az élelmiszeruzsora ellen és helyeselte a kommunista vezetés alatt álló Élelmezési Kormánybizottság gyakorlatát: részesüljenek előnyben a közellátás terén a dolgozó néprétegek. Követelte a városi élelmiszerüzemek és közüzemek fejlesztését, a közszolgáltatási üzemek községesitését, továbbá, hogy "a tarifapolitikában ne a nyerészkedés, hanem a közönség kiszolgálása legyen mérvadó". Sikraszállt az anya- és csecsemővédelem nagyarányú kiépítéséért, a demokratikus iskolareformért. E célkitűzések közül több pont azonnali realizálásra várt; jelentős része csak később, a szocialista tanácsrendszer alatt valósulhatott meg. Az autonómiát illetően, az Egységfront sikraszállt a Horthy-rendszer idején mind erőszakosabban korlátozott jogok visszaállításáért, a demokratikus központi kormányzat intézkedési és ellenőrzési jogának csorbítása nélkül; az önkormányzatok adókivetési jogáért a községi beruházások, elsősorban a lakásépítés, a szociális, egészségügyi és kulturális kiadások fedezésére, "azzal a feltétellel, hogy a tehetősek viseljék a nagyobb terheket". Sajnálatos, hogy az autonómia követelése 1946-ban a közigazgatás demokratizálása ellen indított akció részeként, majd az egyetlen lehetséges központi készletgazdálkodási rend bomlasztására, később pedig egy kisgazda-szociáldemokrata tengely jelszavaként jelent meg. A kommunisták, nem utolsósorban ezekre a tapasztalataikra hivatkozva, a városi önkormányzat elvét a burzsoá igazgatás elvével azonosították és elvetették. Majd negyedszázadnyi idő telt el, amig sok kísérlet révén eljutottunk a szocialista értelemben vett városi önállóság kimunkálásának kezdeteihez. A szocialista fordulat érlelődését előkészítette a helyreállítási periódus, gazdasági vonatkozásban is. A városnak csupán "lebontott" hároméves terve volt. Az újjáépítés céljai között városfejlesztés vagy rekonstrukció egyébként sem szerepelt, hiszen az, legjobb esetben is, csupán a háború előtti, nagymértékben leromlott állapotokat "állíthatta helyre". Mégis ez a periódus kiindulást jelentett egy szocialista társadalmi és gazdasági átalakulás számára azzal, hogy a népgazdaság legfőbb területein uralkodóvá tette a szocialista tulajdonviszonyokat, emelte az életszinvonalat, bevezette a tervgazdálkodást és bizonyos tartalékot képzett a termelés és beruházás számára. Nagy-Budapest megalkotása a századforduló óta a progresszió, majd a szocialista mozgalom követelése volt. A probléma megérett a megoldásra, nem annyira gazdasági és iparfejlesztési, mint inkább közigazgatási és települési szempontból. A századforduló óta a peremközségek és a régi Budapest közigazgatási egyesítése előbb anyagi, később határozottan ellenforradalmi politikai okokból nem valósult meg. 1945-től több, elsősorban politikai természetű intézkedés látott napvilágot. Ilyen volt a többi között az egységes élelmiszer jegyrendszer, a közmütarifák egységesítése, az egyidejűleg tartott törvényhatósági választások. Legfontosabbként említendő az a programnak is beillő körülmény, hogy az MKP kezdettől nagy-budapesti méretben szervezkedett. Feltehetően a Nagybudapesti Pártbizottság kezdeményező szerepe tükröződött a polgármester által 1948. III. sz. alatt előterjesztett "városfejlesztési program"-ban, amely leszögezi: "Budapest székesfővárost és a vele közvetlenül szomszédos, nagyrészt egybe is épült, alább felsorolt településeket, városfejlesztési és városrendezési szempontból Nagy-Budapest néven egységes és összefüggő nagyvárosi településnek kell tekinteni és ekként is kell kialakítani. " Az 1949. évi Alkotmány tükrözte és törvényerőre emelte a szocialista forradalom vívmányait, meggyorsította a város életében már folyamatban lévő átalakulást. Az 1949. évi XXVI. te. hét megyei várost és tizenhat nagyközséget csatolt a fővároshoz, amelynek területe 1950. január 1-től 206 km

2-ről 525 km^-re, lakosainak száma 1 057 912-ről 1 640 000re emelkedett. Az egyesítéssel szinte egyidőben került sor az egész közigazgatás átszervezésére, személyi állományának felfrissítésére. Az 1950. I. sz. törvénnyel életbe lépett a tanácsrendszer. Funkcionálása a fővárosban 1950. június 15-én a megyei tanácsokkal egyenlőjogu tanács megalakításával kezdődött, s az első tanácsválasztásokat az év október 22-én tartották meg. 1945-1950 tehát várospolitikában átmeneti korszak volt: harc a koalíciós keretek között a munkáshatalomért, gazdasági téren a háborús károk helyreállításáért, s ezzel párhuzamosan a tulajdonviszonyok forradalmi átalakításáért. Az öt év alatt létrejöttek egy szo192