Tanulmányok Budapest Múltjából 19. (1972)
Kumorovitz L. Bernát: Adatok Budapest főváros Árpád-kori történetéhez = Beiträge zur Geschichte der Haupstadt Budapest im Zeitalter der Árpáden 7-37
egyház múltbeli károsodásaiért teljes elégtétel adását, a jövőben felmerülhetőktől pedig tartózkodást". Ez a szöveg a domonkosrendieket két ízben vitathatatlanul szerepelteti : első ízben akkor, amikor kérik a királytól a monostor részére a Boldogasszony-egyház adományozását, másodízben pedig akkor, amikor a felszentelés alkalmával elismerteti velük a veszprémi püspökségnek a Boldogasszony-plébániához fűződő jogait. A történészt meggondolkoztató mozzanat éppen ez. Ám a dominikánusoknak az oklevélben vitathatatlanul tulajdonított két aktus egyike sem olyan, hogy ezek alapján őket „az apácák anyagi ügyeinek képviselőivé" lehetne nyilvánítani. Az értekezés szerint „bizonyos, hogy a lelki gondozás kezdettől a kolostort látogató domonkosokra hárult" 5 . Ezzel a szereppel nagyon is összefér a nekik az oklevélben tulajdonított fellépés. A barátoknak az értekezés szerint juttatott „anyagi ügyek képviselőségét" viszont akkor lehetne csak igazolni, ha rájuk vonatkoznék az oklevél bemutatott „assumpmentes satisf actionem" passzusa, amely tényleg anyagi ügyekkel való foglalkozást jelent. Csakhogy ez pontatlan értelmezés! Az elégtételvállalás a szöveg szerint a veszprémi egyházat ért, többrendbeli károsodásért történik („de preteritis. . . iacturis"): a plurális ablativus világosan mondja, hogy többféle kárról van szó. Az oklevél idézett szakasza három ilyen sérelemről tud : a Szent Jakab-egyház exempt plébániává tétele, a bor-tunellák után nehezék-vám ügye és a várhegyi Boldogasszony-egyház eladományozása. A veszprémi püspökségnek mindezekért ígéri az elégtételt az oklevél. A domonkosrendieknek azonban ezek közül csak a Boldogasszony-egyház ügyéhez volt közük, a másik kettőhöz nem. Következésként ők elégtételt csak a Boldogasszony-egyház ügyében ígérhettek volna, a másik kettőében nem. Mivel azonban a szövegben nemcsak egy, hanem több kár miatti elégtételadásról van szó, világos, hogy a satisf actio teljesítését nem a barátok, hanem a király vállalja, aki a károkat Zlandus püspökké választása feletti haragjában okozta a veszprémi egyházmegyének. Ez a magyarázat nyelvtani szempontból is korrekt, mert az assumpmentes többesszámú participium megegyezik a többesszám első személyü nos alannyal. Az oklevélben ezért a dominikánusok egyáltalán nem tűnnek fel úgy, mint az „apácák anyagi ügyeinek képviselői", és ezzel elesik az oklevéllel szemben támasztott leleplező erejű ténybeli ellentmondás vádja, ami az oklevél hitele elleni kifogás alapja volt. A másik kifogás az oklevél ellen Béla túlzottnak és szokatlannak minősített megalázkodása. A szövegből kivehetően azonban itt a nemrég meghalt fia túlvilági boldogságáért és a maga üdvösségéért rettegő apa megalázkodásáról van szó, amely ha „királyhoz nem méltó és indokolatlan" lehetett is, „a királyi méltóságot, mindig szigorúan őrző IV. Béla" életének megszokott körülményei közt, semmiképpen sem volt az a Mors Imperator színe előtt meggörnyedő középkori király rendkívüli gyászának súlyos idejében. Az oklevélnek ezek a részletei aligha alkalmasak a hamisság vádjának alátámasztására. A kérdés itt sokkal inkább az, mi lehetett a szerepe a veszprémi püspöknek és más egyházi személyeknek a király lelki válságának felkeltésében és elmélyítésében, menynyiben befolyásolták Bélát ilyen körülmények közt a veszprémi egyházmegyére kedvező intézkedések tétele érdekében és mennyiben bírták rá saját korábbi tetteinek az oklevélben olvasható, sajátságos megítélésére. A veszprémi püspöknek talán nem kellett „az akcióba lépéssel" Béla megholtáig várnia. 5 Uo. 302. 29
