Tanulmányok Budapest Múltjából 18. (1971)

Kumorovitz L. Bernát: Buda (és Pest) "fővárossá" alakulásának kezdetei = Die Anfänge des Hauptstadtwerdens von Buda (und Pest) 7-57

mert ebben az évtizedben a király és curiája az év jelentős részét gyakrabban már (Ó-)Budán tölti. Közvetve erről tájékoztat Pelagius és István bíbornokok Rómában, 1216. április 1-én kelt (a Budapest múltjával foglalkozó kutatóink által eddig eléggé még szintén nem értékesített) oklevele.

165 Megtudjuk belőle, hogy Róbert veszprémi püspök már korábban személyesen emelt panaszt III. Ince pápa előtt János esztergomi érsek ellen a királyné koronázása, továbbá az egyházmegyéje területén fekvő királyi prépostságok és apátságok, főképpen pedig a budai káptalan és (O-)Buda városa felett gyakorlandó egyházi joghatóság körül közte és az érsek között támadt ellentétek miatt. III. Ince pápa a két bíborost bízta meg az ügy elbírálásával. A per egyességgel végződött, melynek értelmében a felek a következőkben állapodtak meg: 1. Ha a királyné koronázása a királyéval egyidőben történik, az érsek keni fel és koronázza meg a királyt, a veszprémi püspök pedig a királynét. Ha csupán a királyné koronázásáról van szó, a felkenóst az érsek, a koronázást pedig a veszprémi püspök végzi ; ha az esztergomi érsek ilyen esetben távol volna, mind a két szertartást a veszprémi püspök végzi el. 2. Az esztergomi érsek a budai egyház (káptalan) prépostjának és kanonokjainak a kinevezése, megerősítése vagy letétele, valamint a közöttük felmerülő perek lebonyolítása körül az idők folyamán és a szokás alapján kialakult joghatóságát — a veszprémi püspök hozzájárulásával — ezután is gyakorolhatja. 3. Ha az érsek a budai egyházban ad fel egyházi rendeket, veszprémi egyházmegyei clericusokat nem szentelhet, kivéve a káptalan prépostját és kanonokjait . . ,

166

; ha pedig chrismát szentelne, a budai kanonokok csak a betegek olaját fogadhatják el tőle; Buda város gyerekeinek — kik kétségtelenül a veszprémi egyházmegye alattvalói — a kereszteléshez és bérmáláshoz a chrismát és a betegek olaját szintén ne az érsektől, hanem a veszprémi püspöktől kérjék, mert nem más, hanem csak ő illetékes bérmálásuk dolgában, mint ahogyan a többi szentséget is (közvetve) tőle kapják. 4. A dömösi prépostság dolgában a budaihoz hasonló értelemben egyeznek meg; a királyi apátságok vonatkozásában az addigi gyakorlatot hagyják jóvá, a ciszterci apátságok apátjai és szerzetesei az esztergomi érsek módosító beavatkozása nélkül — rendjük kiváltságai szerint részesüljenek a szentségekben, a segesdi egyházat pedig az érsek ugyancsak békében bocsássa vissza a veszprémi püspöknek. Ez a regesztánkba foglalt egyesség — első pillantásra — kétségtelenül általános egyházjogi rendelkezéseket tartalmaz a veszprémi püspök és az esztergomi érsek viszonylatában. Azonban, ha alaposabban szemügyre vesszük, kitűnik, hogy az egyességet akkoriban két aktuális probléma megoldása tette szükségessé: 1. II. András király második nejét, Jolánta királynét 1215-ben koronázták meg,

167 s ennek kapcsán érhette sérelem a veszprémi püspököt az érsek részéről; 2. mint Doma és Berchtold okleveleiből tudjuk, a királyi curia ebben az időben már (0-) Budán (is) működik, az esztergomi érsek tehát, mint a király egyik legfőbb tanácsosa,

168 az eddigieknél gyakrabban fordulhatott meg ottan, és csorbíthatta az 165 Gárdonyi: Budapest tört. okit. I. 13-14. — Balics: i. m. II. 208-209. és 193-194. 166 Az oklevél ezen a helyen sérült, néhány szava olvashatatlan. 167 Balics: i. m. II. 225. — Gárdonyi: Budapest tört. okit. I. 13 — 14. — Az oklevélből ez következik. 168 II. András király János esztergomi érsek részére 1206-ban kiadott adománylevelében írja, hogy különösen azokat a főembereit kell jutalmaznia, „quorum consiliis et virtutibus corone regnique status fulcitur. . .". Mon. eccl. Strig. I. 184. — IV. Béla pedig 1253-ban ezekkel a szavakkal vázolja az esztergomi érsek szerepét: „Cum enim Strigoniensis antistes sit primus inter ecelesiasticos et seculares principes, qui nobis consilio et auxilio in omnibus arduis et secretis regni nostri negociis debet assistere, cuius eciam presencia carere possumus vix brevi. . ." Mon. eccl. Strig. I. 407. 32