Tanulmányok Budapest Múltjából 18. (1971)

Vörös Károly: Budapest legnagyobb adófizetői 1873-ban : adalékok Budapest társadalomtörténetéhez a dualizmus korában 2. = Die Höchstbesteuerten von Budapest im Jahre 1873 249-308

ágban is, ahol a cégek jelentős része már nagy múltra tekinthet vissza. Mutatja azonban ugyanakkor azt is, hogy a vaskereskedés állandó jellegű jövedelme csak kisebb mértékben igényli az üzlet továbbfejlesztését : a tőke a háztulajdonban nemcsak stabilabb, hanem úgylátszik a kereskedésénél nem lassabban megtérülő jövedelmet biztosít. 6. A főváros legjelentősebb virilistáiról s a kibontakozó polgári társadalomban betöltött funkcióikról alkotott képünk nem lenne teljes azonban, ha nem mutatnánk rá a legnagyobb terménykereskedőknek bizonyos, az ipari vállalkozások iránt már korán megnyilvánuló érdeklődésére. Ennek különösen jellegzetes példájaként említhetjük meg a 417 frt jövedelmi adót fizető Machlup Ede és fiai terménykereskedő cég vállalkozását (a már említett régi polgár Birly Ferenc által létesített és 1868-ban részvénytársasággá átszervezett) Első Magyar Bőrgyári Rt. átvételére. A gyár ui. — bár üzleti forgalma 1871 — 72-ben már megközelítette az évi másfél millió forintot — forgótőkéjének csekély volta folytán 1873 válsághullámában csődbe jutott; ekkor veszi át a Machlup Fiai cég. A.gyár ekkor Budapest legnagyobb bőrgyára: a mai Szamuely utca 37-ben évi 125 ezer drb bőrt dolgoznak fel 90 munkással és egy 25 lóerős gőzgéppel. Machlupék azonban emellett társulva a város egy másik nagy terménykereskedő családjával, a már említett Flesch-ekkel (a bécsi Alajossal a prágai Vincével és az 1884-ban majd magyar nemességet is szerző pesti Mórral) átvesznek egy másik, ugyancsak válságba jutott gyárat, melyet „Elesch és Machlup (Móra) első magyar Gyertya- és Szappangyár" néven üzemeltetnek tovább. E gyárban 29 lóerős gőzgép és 180 munkás állít elő évi 60 ezer vámmázsányi árut: 9 tisztviselő adminisztrál és 20 főnyi ügynöki gárda terjeszti a nevében napjainkig továbbélő Flóra szappant.

50 Az 500 frt jövedelmi adót fizető Landauer Ignác és Ede terménykereskedők 1873-ra már egy gyufagyár tulajdonosai, melyben 39 munkás évi 3200 vámmázsányi gyufát állít elő. 1888-ra azután már teljesen a gyufa- ésfestékgyártásra fognak átállni, — a család további generációja azonban a megyei és állami szolgálat felé fordul, 1905-re megszerezvén a magyar nemességet is. Ugyanúgy az Óbudáról elinduló Holitschereknek (1873-ban Mór háztulajdonos 688 frt házbér-, Baruch és fia terménykereskedők 512 frt jövedelmi adóval) kezén is van egy kis olajgyár: tulajdonosa Holitscher M. J. 438 forint tisztán jövedelmi adót fizet — nem valószínű, hogy csupán a kis olaj gyár után, melynek jelentősége azonban a család vagyoni emelkedésében jelentős lehetett akkor, mikor 1850 körül Holitscherék bérelték Pest város egész — s akkor még olajlámpákkal történő — közvilágítását is. E kísérletek azonban ekkor már nem tekinthetők a kereskedelmi tőke ipari tőkévé válása tipikus útjának: ez a folyamat ekkor már sokkal inkább ipari részvénytársaságok alakításán át érvényesült, egyéni cégek egyéni ipari alapításai egyre ritkábbá válnak. Bár végső fokon a hitelügy felé forduló kereskedelmi tőke is egyre inkább a részvénytársasági bankokban találta meg a számára legmegfelelőbb utat, 1873ban a legnagyobb terménykereskedők még igen széles, és kiterjedt hitelügyi tevékenységet is folytatnak. — Ami részint a terménykereskedelemben ekkor bevezetni kezdett határidőüzletek és a bizományi üzletek természetéből is következik. Olyan körülmény ez, melyre gazdaságtörténetünk, mely a hitelügyek történetét elsősorban a nagy s már eleve részvénytársasági formában alakult hitelintézeteken keresztül ragadta meg, még kevéssé figyelt fel. Pedig a nagy terménykereskedők ilyetén hitelügyi funkcióival (sőt a szakma egészéhez képest majdhogynem kiterjedtebb mértékben) már a reformkorban is találkozhatunk. 1847-ban a pesti kiváltságolt nagykereskedelmi testület 44 tagja közül csak 1450 Fleschék vállalkozásaira Id. a 35., 44. sz. jegyzetet. 293