Tanulmányok Budapest Múltjából 16. (1964)

Kumorovitz L. Bernát: A zselicjakabi alapítólevél 1061-ből : "Pest" legkorábbi említése = Die Stiftungsurkunde von Zselicjakab aus dem Jahre 1061 : die früheste erwähnung von "Pest" 43-83

magánjogügyletek formájában ezután is továbbadhatja, az örökösödés vonalán azonban nem darabolhatja fel; a jövedelmi fölösleg az övé, kizsákmányolása azonban tilos. Újítása: minden egyházat (plébánia) egy szolgáltatásmentes mansus-szal kell dotálni. Használata s a tized és más jövedelmek egynegyede (vagy egyharmada) a papé, akit csak egyházi ítélettel lehet elbocsátani. A pap tehát nagyobb mértékben függ most a földesúrtól, mint püspökétől, mert megbízatását magánjogi formában az urától kapta. Az egyház tovább küzd régi jogaiért, de csak a X—

XI. században éri el azt, hogy különbség tétessék az egyház mint „temporale", melyet a birtokos ad, s az egyházi hivatal között, amely fölött a püspök rendelkezik. A küzdelem azért nehéz, mert idővel maga az egyház is elfogadja az ecclesia propria intézményét: a püspökök és kolostorok is rendre alapítanak és szereznek egyházakat, kolostorokat. A rendszer ezért vissza is üt, s a püspököket sem kíméli meg: királyi védelem, „tuitio" alá kerülnek annak a VIII. században meghonosodott jogi felfogásnak az alapján, hogy széküresedés esetén a püspökség birtokának (a XI. század óta királyi beneficiumnak) az igazgatása az uralkodó feladata. Ezzel a püspökség is a világi hűbériség láncszemévé, a király sajátegyházává válik. Hasonló a fejlődés a nagyobb kolostorok esetében is: ezek vagy alapításuknál fogva sajátegyházai az uralkodóknak, vagy a királyi védelem címén lesznek azokká. Az uralkodó példáját követve a világi nagyurak is alapítanak vagy szereznek kolostorokat, s a sajátegyházi jogrendszer formái szerint kezelik őket. E részben csak az investituraharc (1059—1122) győzelme hoz döntő változást. Ekkor a sajátegyház régi egésze részjogokra és egymástól megkülönböztetett vagyoni értékekre bomlik, mint amilyen (a földbirtokra utaló) ius fundi (később : ius fundationis), a ius praesentationis, conductus, petitionis, patronatus, regaliae, spolii, decimationis, primitiarum, oblationum stb. Ez a feldarabolás már a rendszer halálát jelentette. Ami még megmaradt belőle, az az egyházi birtokjog további fejlődése szempontjából már nem lényeges. Helyét a patronatus és az incorporatio intézményei foglalták el. Mind a kettő új birtoklási formával gazdagította az egyházjogot. A patronátust III. Sándor pápa (1159—1181) ius spirituali annexum-nak deklarálta, és egyházi iurisdictio alá helyezte.

129 Vele az egyház a ius fundi-t és az ecclesia propria régi urának a rész jogait a maga számára foglalta le, s (mintegy az alapításért nyilvánított hálából), de korlátozott mértékben, most már a „patrónus"-nak adta át. Természetesen a patronatus kialakulása is lassú fejlődés eredménye, s a reá vonatkozó korai források sem egyértelműek, mégis a XII. század végére új és élesen körvonalazott egyházjogi intézmény születik meg vele. Előírásai szerint kegyúri jog illeti meg a sajátegyház régi urát vagy az új alapítót az egyház birtoka, fundus-a címén. A patronatus általában személyi jellegű: csak az egyház alapítóját és utódait illeti meg. Idővel azonban, főleg német földön, dologi jogi jelleget is vesz fel azáltal, hogy bizonyos fekvőségekhez, földesúri birtokhoz tapadván, ezek átöröklésével vagy szerződéses átruházásával stb. a kegyúri jogok is gazdát cserélhetnek. Mivel így a világi jogügyletek tárgyává vált, a patronátusi perekben az egyházi bíráskodás nem tudott érvényesülni. A patrónus jogai tiszteletbeliek (díszhely vagy sírhely a templomban stb.) és az egyház birtokából folyó jövedelmi és használati jogok (rész a tizedből, segély az elszegényedett kegyúr részére). Kötelességei: az egyháznak és vagyonának a védelme s az egyházi épületek gondozása. A patronátusi jog tehát az egyháznak az alapítókkal és örököseikkel a „sajátegyház" intézményének a megdöntéséért folytatott küzdelmében elért sikereként a XII. század második felében született meg. A kisebb egyházaknak (monostoroknak, plébániáknak) azonban az államhatalom és az egyházkormányzat exponenseivel is meg kellett küzdeniük szabadságukért. Ez a küzdelmük párhuzamosan folyik az ecclesia propria rendszere ellen folytatott harccal, eredményei pedig állami viszonylatban az immunitás, egyházi vonalon pedig a patronátussal egyidőben fokozatosan kifejlesztett exemptio kiváltságának a megszerzése. 129 Plöchl : i.m. II. 369—371.; Kollányi : i.m. 11. és passim. Institutions éccl. 64—65., 113—114. 1. 72