Tanulmányok Budapest Múltjából 16. (1964)
Kumorovitz L. Bernát: A zselicjakabi alapítólevél 1061-ből : "Pest" legkorábbi említése = Die Stiftungsurkunde von Zselicjakab aus dem Jahre 1061 : die früheste erwähnung von "Pest" 43-83
határozatlanabb formában szintén így vélekedett 1906-ban Kollányi F. 121 és — mint már említettük — 1912-ben Sörös P. is. 122 Azonban akárhogyan is áll a dolog, bizonyos, hogy Ottó somogyi ispán 1061-ben monostort alapított, amely a kor jogi felfogása szerint az ő „saját" egyháza (ecclesia propria, Eigenkloster) volt, s fölötte — mint dominus a dominiuma felett — teljes hatalommal és szabadon rendelkezett ; mint comes-nek nem állhatott szándékában az ispánok jogos hatáskörének a korlátozása, de a megyéspüspök egyházi joghatóságának sem, minek garanciája maga György püspök, aki, mint e részben érdekelt fél, aligha, szerkesztett volna még jutalom ellenében is ilyen célzatú oklevelet. 123 Azt az okleveles formulát, amely Ottó ispán ismertetett végső és összefoglaló jellegű rendelkezését tartalmazza, a diplomatika tilalmi formulának, Verbotsformel-nek nevezi. Hazai forrásanyagon Váczy P. tanulmányozta tüzetesebben — megállapítván, hogy ez a formula „a német kiváltságlevelekben az immunitás adományozásával egyértelmű", minek alapján a magyar diplomatikusok feltételezték, hogy tartalma nálunk (már Szent István korában) is az immunitást jelenti. Váczy a továbbiakban arra is rámutatott, hogy XI. századi okleveleink tiltó formuláinak a párjaira III. Ottó (983—1002) és II. Henrik (1002—1024) azon diplomáiban akadunk, amelyek nem támaszkodnak régebbi (merovingi vagy Karolingkori) oklevelek szövegeire, mert az immunitási oklevelek kiállítása akkoriban általában, Jámbor Lajos (814—840) alatt pedig következetesen szigorúan előírt formulák szerint történt. 840 után a kötelező formulák eltűnnek, az (immunitási) oklevelek írói pedig régebbi okleveleket vesznek mintául, bennük pedig a legkülönfélébb formulák újulnak fel: olyanok például, amilyenek Jámbor Lajos korában nem az immunitás kifejezésére szolgáltak, most előbukkannak az immunitást biztosító privilégiumokban is. Ez azt jelenti, hogy a formulák időközben devalválódtak, s a Jámbor Lajost követő kor a formulákat „olyan esetekre is alkalmazta, amelyekre eredetileg jelentésük nem terjedt ki". 124 A XI. és XII. századi oklevelekben tehát a formulák tartalmát csak az egész oklevél teljes szövegének a figyelembevételével értékelhetjük és értékesíthetjük. Véleményünk szerint György püspök is egy korábbi (nem magyar) oklevél alapján szerkesztette meg Ottó ispán alapítólevelét, s az onnan átvett, de a saját céljának megfelelően átalakított tilalmi formulába foglalta bele megbízója végső akaratát. 125 Tartalma a kortársak számára még egyértelmű volt, azonban a gazdasági s a jogi élet fejlődése következményeképpen kétszáz év múlva már mást (patronátust, exemptiot és esetleg immunitást) olvashattak ki 1061-es formulájából. Oklevelünk kritikája szempontjából tehát még annak tisztázása is fontos, hogy mit olvastak ki belőle a XIII., XIV. és XV. században. Erre pedig az egyházi vagyon jogi vonatkozásai időnkénti alakulásának vizsgálata vet világot. 126 121 „Ottó, somogyi ispán megalapítván 1061-ben a zselicszentjakabi apátságot és összes javait a monostornak adományozván, akként rendelkezett, hogy halála után az apátságot illető összes ügyeket ne rokonai, hanem a király intézze." Kollányi F. : i. m. 98. 122 L. a 27. jegyzetet és a hozzátartozó szöveget. 123 Excepi de eadem terra (t.i. terra Drugh), quod dedi Georgio episcopo testi et scriptori donationum istarum. 124 Váczy P. : Immunitás és iurisdictio. A Bécsi Magyar Tört. Int. Évkönyve I (1931) 13—19. 125 L. az oklevél végét. 126 Erre vonatkozólag 1. Plö'chl, W. : Geschichte des Kirchenrechtes. Wien —München, I. (1953) 234—241., 392—395., II. (1955) 368—369. — Plöchl nemcsak öszefoglalja, hanem értékeli és helyesbíti is U. Stutz (Die Eigenkirche als Element des mittelalterlich-germanischen Kirchenrechts. Berlin 1895; uő. Geschichte des kirchlichen Beneflzialwesens von seinen Anfängen bis auf die Zeit Alexanders III. I. B. I. H. Berlin 1895; uő. Geschichte des Kirchenrechtes a Holtzendorff-Kohlerféle Enzyklopedie der Rechtswissenschaftban, Leipzig 1914 2 ); A. Dopsch, Imbart de la Tour, P. Thomas, H. P. Schmid, A. Steinwenter, E. Herman, H. E. Feine (Kirchliche Rechtsgeschichte. I 2 . Die katholische Kirche. Weimar, 1954. 119—121., 147—166., 184—188., 227—234.), R. Höslinger, H. Schubert stb. eredményeit. — A francia fejlődésre von. olv. J. P. Lemarignier — I. Gaudemet70
