Tanulmányok Budapest Múltjából 15. (1963)

KÖNYVISMERTETÉSEK – BÜCHERBESPRECHUNG - Bónis György: Ebel, W.: Der Bürgerreid als Geltungsgrund und Gestaltungsprinzip des deutschen mittelalterlichen Stadtrechts. Weimar, 1958. 733-736

széles skálájának felvázolásával szemlélteti a szerző; ilyenek a nem teljes jogú városlakók esküje (Beisasseneid), a budai jogkönyvből is jól ismert hivatali eskük (Amtseid), vagy az egyes mesterségek folytatóitól felsőségükkel szemben megkívánt eskük (Gewerbeeid). Ugyancsak igen változatos tartalmúak azok a hittel megerősített ígéretek, amelyeket a polgárságnak vagy egyes tagjainak adott esetben egyes kötelességek teljesítésére tennie kell. De ilyen „különeskü" hiányában is világos, hogy a várossal és a tanáccsal szembeni kötelességek alapjában véve esküje folytán (bei dem Eide) kötelezik a polgárt. Ebben nyilatkozik meg az autonóm jellegű kötelezésen alapuló városi jog újdonsága a középkori országos joggal szemben. Az eskütevő életével és vagyonával felel mindannak teljesítéséért, amit a városi alkotmány megszab számára; ez a kötelezettség kiterjed magánjogi tartozásaira és a büntetőjogi normák megtartására is. Az esküre hivatkozva elrendelt magatartások közül különösen kiemeli a szerző a feljelentés kötelességét mindenre vonatkozóan, ami a városi közösségnek kárt okozhat (Rügepflicht), függetlenül a cselekmény büntetőjogi megítélésétől; a tanácsnak a jogsértő cselekmények megbüntetésére és az ítéletek végrehajtására vonatkozó kötelezettségét, tekintet nélkül az érdekeltek vagyoni helyzetére; a polgárnak azt a kötelességét, hogy minden peres ügyét a város bíróságai előtt bonyolítsa le, amiből az a joga is következett, hogy csak e fórumok előtt álljon perbe; végül a tanácsnak — az eskün alapuló jogrendszer értelmezőjének — azt a kötelességét, hogy a polgárság ügyeiben ezt a jogrendszert alkalmazza. Nem lehet eléggé hangsúlyozni azt a sok lényeges újszerűséget, mely ezekből a városi szervezetre nézve következik, s azt a XIX. századi burzsoá állam előfutárává, miniatűr mintaképévé teszi: részletesen kidolgozott tételes jog a hagyományos szokásjog helyett, legalitás a feudális önkény helyett, jogalkalmazás a jognak a Schöffen tudatában való „megtalálása" helyett. Nem kevésbé fontos az sem, amit a szerző az esküszegésről elénk tár. Az esküszegés (Meineid) nem egyike a városban megtorolt bűncselekményeknek, hanem a közös megegyezéssel alkotott szabályok megsértésének gyűjtőfogalma. Aki ezeket megszegi, a lüneburgi statútumokkal szólva „a saját nyakára lép", eljátssza életét és vagyonát (Leib und Gut) a tanács javára. A városi hatóság tehát nem azért hozhat halálos ítéletet is, mert vérhatalmat kapott a királytól vagy urától, hanem mert polgárai esküvel vetették alá magukat ennek. Természetesen nem minden esetben alkalmazzák is a halálbüntetést, sőt a városi jog ismeri a büntetések legszélesebb skáláját, a csekély pénzbüntetéstől a megszégyenítésen, testfenyítésen, száműzésen át a fej- vagy jószágvesztésig. Az a helyzet azonban, amelybe a tanács „kegyelmére" kiszolgáltatott esküszegők kerülnek, újabb fejlődés lehetőségét adja meg. A poena arbitraria, az országos jog kegyetlen és merev szankcióitól független, a cselekmény és az elkövető körülményeit kifejező büntetés a burzsoá büntetőjog kialakulásának kezdőpontja. A tanács mérlegelése nem nyújt jogbiztonságot az egyénnek, de előkészíti a cselekmények és büntetések differenciálódását. 735