Tanulmányok Budapest Múltjából 15. (1963)

Rozsnyói Ágnes: Budapest hétköznapjai a felszabadulás után = Istoriâ goroda Budapešt posle osvoboždeniâ strany 695-713

azonnal megalakult üzemi bizottság vezetésével és irányításával bontották le, illetve hozták használható állapotba. A ioo mozdonyt befogadó gépcsarnokban megindult a munka. Március 20-ig 30 mozdonyt és 300 tehervagont javítottak ki. Ebben a műhelyben a munka megindítása mellett a munkások ellátásáról is gondoskodott az üzemi bizottság. A romeltakarítással egy időben kezdték meg a politikai munkát is. A nyilasokat azonnal eltávolították.

48 Nem volt rosszabb a helyzet az István-telki Főműhelyben sem, ahol január 13-ától napi 10—12 órát dolgoztak. Megjavítottak 45 mozdonyt, 280 vagont, 30 személy- és csomagkocsit, ezenkívül részt vettek a Budapest—Vác vasútvonal helyreállításában is. Közben 70 000 lópatkót gyártottak.

49 A MÁV dolgozóinak eredményes munkáját nagyszerűen dokumentálta a március 9-i napilapokban megjelent kis hír az új vasúti menetrend megjelentetéséről.

30 Ez azt jelentette — ha természetesen rendkívül korlátozottan is —, hogy márciusban Budapest a felszabadított országrészekkel rendszeres vasúti összeköttetésben állott. A közlekedés megindításával egy időben ugyancsak nagy erőfeszítések árán lassan megindult a postaforgalom is. Február 16-án, pénteken hajnalban megérkezett az első szabályosan feladott és szabályosan kézbesített távirat. A táviratot Kisújszállás polgármestere küldte Budapest polgármesterének és közölte benne, hogy február 11-én „Budapest éhező lakossága számára Kisújszállásról 14 vagonban élelmiszereket juttatott el".

51 A levél- és az ajánlott levél-forgalmat március 2-ától már a 4, 5, 7, 8, 9, 10, 62, 72, és 82-es postahivatalokon keresztül rendszeresen bonyolították le.

52 Az újra megindult levélforgalom lehetővé tette, hogy a háborútól elszakított emberek újra érintkezhessenek egymással. A munkások nagy áldozattal és lelkesedéssel vállalt erőfeszítései egyre inkább megteremtették a normális életfeltételeket a fővárosban. Az életkörülmények normalizálása mintegy előfeltételét képezte a rendszeres termelés megindításának. Gyakorlatilag azonban ez a két folyamat időben egyáltalán nem választható el egymástól, hiszen már a felszabadulást követő napok mostoha körülményei sem tartották vissza a munkások jelentős részét attól, hogy ne keressék fel üzemeiket, hogy ne kezdjenek az üzemek helyreállításához, sőt nem egy esetben a termeléshez. Az első időben ez a folyamat szinte teljesen spontán volt. Hamarosan azonban a megalakuló üzemi bizottságok bizonyos konkrét célkitűzésekre irányították a munkát. Ez rendkívül nagy feladat volt, hiszen az üzemek csaknem tíz%-a a háborús károk következtében beszüntette működését, 84,3%-a súlyosan megrongálódott ugyan, de egyes részeiben dolgozni lehetett, és 6% csak azoknak az üzemeknek a száma, melyeket nem ért károsodás.

53 De nem csupán a gyárépületek és felszerelések károsodása gátolta a termelést. Nem csekély — sokak szemében szinte leküzdhetetlennek látszó — akadálynak tűnt a nyersanyag- és félkészáruhiány, valamint a korábbi üzemi irányítás felbomlása. A kommunisták, felismerve az ipar megbénításából eredő veszélyt, azonnal harcot 706