Tanulmányok Budapest Múltjából 15. (1963)

Szekeres József: Az újpesti hajóépítés története. II., 1912-1944 = Istoriâ sudostroeniâ v g. Ujpest. II., 1912-1944 637-693

ság utáni időszak termelési eredményei csak úgy születhettek meg, hogy a hajógyár a válság évei alatt teljesen átalakította üzemi profilját. Ha ez a profilátalakítás elmaradt volna, az üzem még az 1930-as évek közepére sem emelkedik ki a munkátlanság örvényéből, ha még egyáltalában létezett volna. Gőzüzemű hajók építése, javítása és felújítása, katonai megrendelések teljesítése nem biztosították volna az üzem további fennállásának a lehetőségét. Az új típusú hajóépítéseket a régi gyártelepen folytatták, ahol a századforduló óta szinte semmi sem változott, sőt a 60 éves, vagy még annál is régebbi épületekben folyt a termelés továbbra is. A nagyobb tömegű rendelés beérkezésekor felvetődött a konszern igazgatóságában a gyár rekonstrukciójának gondolata, de csak a legszükségesebb kiadásokat összefoglaló hajógyári kimutatás szerint legkevesebb hatmillió pengős beruházásról lett volna szó. Ezért a rekonstrukció végrehajtása elmaradt, és az újpesti hajógyárban egészen 1947-ig a régi épületekben, nem korszerű módon folyt a termelés. Az építési módszereket tekintve, még az 1930-as évek második felében is a Magyarországon 1920-ban bevezetett lefejtés alapján készített sablonok utáni módszer uralkodott, amely ugyan jelentősen megnövelte a hajóépítés pontosságát, de 1939-re nagymértékben elavult a nyugati hajógyárakban követett termelési módszerekkel szemben. A rendszer gyakorlatilag abban állt, hogy egy 100 méter hosszú és 20 méter széles rajztáblán, az ún. rajzpadláson a hajót összes részleteiben kirajzolták, és a milliméter pontosságú rajz alapján minden alkotórészt könnyű falécekből mintáztak meg. A famintákat azután lemásolták a hajóépítő anyagokra, és a helyesen elkészített sablonok kicsinyre korlátozták a hibalehetőséget. Ehhez a rendszerhez azután hozzáalakították a műhelyekben folyó munkát. Itt a munka lemezsajtolással kezdődött, és szakaszonként folytatódott a lemezek simításával, előrajzolásával, fúrásával, vágásával, peremzésével. Ezekkel a műveletekkel párhuzamosan történt a profil megmunkálása, úgyhogy mihelyt a megmunkált anyag a műhely végén kifutott, már szerelésre készen álló hajórészként került az összeállítást végzőkhöz. Mind a műhelyekben, mind a sólyatéren daruk segítették a kézimunka csaknem teljes kiküszöbölését, elvégezve az anyagmozgatás nagy részét. A lefejtéses sablonokon alapuló munkamódszer bevezetése az 1920-as években lényeges munkamegtakarítást jelentett a tanulmány első részében ismertetett régi munkamódszerrel szemben, mert a munkát automatikusan hibátlanná tette, az alkatrészek összeillesztésénél nem kellett „erőszakosan" dolgozni, ami a hajótest feszültségmentességét biztosította. Az ily módon készített hajók hordképességre, minőségre és élettartamra nézve sokkal értékesebbé váltak, mint sokféle más módszerrel készült hajó, és ennek következtében a brailai hajópiacon a magyar hajóknak általában 10%-kal magasabb áruk volt a kategóriájukhoz tartozó más külföldi hajókkal szemben. Ezt a módszert Európában az újpesti gyárban alkalmazták első ízben.

88 A lefejtéses sablonrendszernek azonban igen sok hátránya is volt, de felszámolásához pénzre és új építési módozatok kidolgozására lett 678