Tanulmányok Budapest Múltjából 15. (1963)

Szekeres József: Az újpesti hajóépítés története. II., 1912-1944 = Istoriâ sudostroeniâ v g. Ujpest. II., 1912-1944 637-693

kózni a nemzetközi hajópiacon a legkorszerűbben felszerelt nyugateurópai gyárak versenyével, és hogy e törekvéseik nem maradtak eredmény nélkül, azt elsősorban az alacsony munkabéreknek, a fokozott kizsákmányolásnak köszönhették. Amikor 1929-ben csökkent a vállalat foglalkoztatottsága, a vállalat vezetői a Hitelbank rendelkezésére hozzákezdtek a bedórendszer bevezetésére irányuló kísérletezésekhez a hajógyári hídműhelyben. Eleinte a munkások megbízottai is részt vettek a rendszer bevezetését előkészítő bizottság munkájában, mert az üzem részéről azt állították, hogy ez a munkarendszer magasabb kereseti lehetőségeket nyújt, de néhány heti próba után éppen az ellenkezője derült ki. A munkások ezért bejelentették az igazgatóságnak, hogy a kísérletezés közben szerzett tapasztalatok annyira kedvezőtlenek, hogy az új munkarendszer mellett egyáltalán nem hajlandók dolgozni, és megbízottaikat az előkészítő bizottságból visszahívták.

45 A munkások megbízottai és az üzem vezetői között — mint a fentiekből kitűnik — bizonyos tanácskozási jellegű kapcsolat állt fenn, ami magyarázatot igényel, hiszen az 1920-as évek Magyarországán aligha található még egy nagyipari üzem, ahol egy új munkamódszer problémáit a vezetők a dolgozókkal megtárgyalnák. Az ügy hátterében az erős hajógyári szakszervezet állt, amely az 1920-as években néhány bér- és személyzeti kérdés kedvező elintézésével meg tudta őrizni korábbi jelentőségét olyannyira, hogy a dolgozók kb. 80%a tagja volt az üzemi szervezetnek. A későbbi években ez a szervezettségi arány nem csökkent, kiépült az üzemi bizalmi hálózat, és műhelyenként egy bizalmi tagja volt az üzemi szakszervezeti bizottságnak. A munkások között igen nagy szervezeti fegyelem uralkodott. Az üzem vezetősége, az igazgató nem gátolta a szakszervezet tevékenységét, sőt — s ez igen ritka volt ezekben az években — a bizalmi testülettel egyetértésben, előzetes tárgyalások vagy megállapodások alapján járt el a munkásokra vonatkozó ügyekben. Knnek a kapcsolatnak csak részben szolgálhat magyarázatául az a tény, hogy Scharbert üzemigazgató tevékeny szerepet játszott a Tanácsköztársaság időszakában, vagy az, hogy a vezetés igyekezett emberséges maradni, sokkal inkább az a körülmény járult hozzá ilyen üzemen belüli viszony kialakításához, hogy a vállalat gépi berendezése, technikai felszerelése 50—80 éves volt. Csakis begyakorolt, kiváló szakmunkás volt képes ezeket a gépeket kezelni; külső ember, segítség nélkül, vagy éppen munkástársai ellenére teljesen tehetetlennek bizonyult. Az igazgatóság néhány sikertelen, anyagi veszteséggel, géptöréssel is együtt járó próbálkozás után belátta, hogy az üzem működése és rentabilitása szempontjából kellemesebb megoldás a már évtizedek óta a vállalatnál foglalkoztatott munkásokkal kiegyezni, mint újakkal kísérletezni, s az üzem belső békéjét felborítani. A gyár szívét a gépműhely alkotta, melynek munkásai 100%-ban a szakszervezet tagjai voltak, s a gépműhelyi munkásokon keresztül a helyi szakszervezet az egész gyárat uralhatta.

46 A munkaadó tehát főleg az elavult technika miatt rá volt szorulva a munkásokra, 42* 659