Tanulmányok Budapest Múltjából 15. (1963)

Mályuszné Császár Edit: A főváros színházi életének megmagyarosodása, 1843-1878 = Die ungarische Sprache gewinnt die Oberhand im Theaterleben der Hauptstadt, 1843-1878 445-487

adósságokba, bár nálunk a hatvanas-hetvenes években még nem dühöngött teljes zordságában a kapitalizmus, s a kis szabó hitelezett, amíg a művész úr, évek hosszú során át, ki tudta fizetni az első beruházásokat. De ha a kezdőnek jó termete volt, egy-egy pályatársa is megkönyörült rajta, és a mellékszereplő, akire úgyis kevesebb figyelem irányult, el-eljátszogatott Szerdahelyi, Náday kiszuperált ruhadarabjaiban. A hatvanas években a rohamosan teret hódító társadalmi színmű és szalonvígjáték Feleki, Szerdahelyi, majd a teljesen rendezésre átálló Paulay irányítása mellett folyt. Az első kettő maga is többnyire játszott és élt a regi rendezői módszerrel: menet közben irányította a partnereket. Paulay azonban legtöbbször kívül volt a képen, pontosan fel tudott mérni minden mozdulatot és minden színt. Feleki csaknem semmit, Szerdahelyi keveset írt be rendezőpéldányaiba, meg sem közelítve a tizenöt—húsz év előtti, Fáncsy vagy Egressy-féle alaposságot. Paulay vette át a rendezésnek azt a módszerét, amit Egressynél láttunk, és ő fejlesztette tovább. Az együttes kialakításánál ez a végletekig pontos munka éreztette hatását: a rendező most már nemcsak a mellékszereplők és a statisztéria szükséges irányítója volt, hanem a polgári színmű összhangjának felelős és tekintélyes karmestere is. Beleszólt minden színész egyéni játékába, elhelyezte a szalon egysíkú, kisebb terében a csendesen beszélgető párokat ugyanúgy, mint hajdan a történeti drámában Egressy a maga balett-táncosait. Senki sem menekült meg az összhang érdekében vizsga pillantása elől. A hatvanas évektől a Nemzeti Színház — s példáját követve a nagyobb vidéki együttesek — előrehaladt az összjáték, a realista színjátszás felé. A francia színműirodalom egyébként megkönnyítette a rendező dolgát, mert sok utasítást közölt a szövegben, s így a rendezőnek gyakran csak az maradt hátra, hogy ezeknek érvényt szerezzen, megtalálja hozzájuk a megfelelő személyeket és kellékeket; a teremtő fantáziának oly fokára, mint egy hazai történelmi színmű színpadra állításánál, nem volt szükség. Munkája azonban így sem nevezhető könnyűnek. A színpadon megforduló nyolc-tíz személy közül nemegyszer egyiknek sem volt túlsúlyban a szövege, és a színészek egyéniségének szuggesztivitásán múlt, hogy ki kerül az érdeklődés középpontjába. Ezek között az egyenlően esélyesek között a színpadi hatás szem előtt tartásával biztosítani az egyensúlyt, nehéz feladatot jelentett. A Nemzeti Színház azonban a hatvanas évek közepén már képes volt ennek a művészi harmóniának érvényt szerezni.

63 Ezen az úton a pesti német színészek meg sem próbálták követni a Nemzeti Színházat. Képtelenek voltak az összjátékra. A Német Színház nagy produkciói évtizedek óta egy-két vendég bevetésével folytak le. A vendég egyik este lejött Drezdából, Münchenből, Berlinből, a leggyakrabban persze Bécsből, másnap próbált a társulattal és a következő estén játszottak. Ha tízszer lépett is fel, legfeljebb egy ismétlés volt, vagyis a rend ugyanígy folyt le: délelőtt próba az esti darabból, este játék. Az egész színház csak egy személy kedvéért volt: a külfödi vendégért. Ez kitűnően 468