Tanulmányok Budapest Múltjából 15. (1963)

Mályuszné Császár Edit: A főváros színházi életének megmagyarosodása, 1843-1878 = Die ungarische Sprache gewinnt die Oberhand im Theaterleben der Hauptstadt, 1843-1878 445-487

legeslegkönnyebb műfaj, az operett nálunk ekkor még szokatlanul léha tolmácsolásával igyekezett telt házakat biztosítani. Winterrel ért véget voltaképpen a ,,pesti német színház", nála már emlékeiben sem élt a Színház téri, hajdan fényes Stadttheater: német színház Pesten még Winter bukása után csaknem negyedszázaddal is működött, de ez már nem a pesti polgárság, hanem a fővárosba a monarchia területéről nemrég bevándorolt és magyarul még nem beszélő népelemek színháza volt.

57 Winter idejében a németek már nem a Nemzeti Színház vetélytársai voltak. A magyar intézet elsősége húsz évvel korábban eldőlt ugyan, de, amint láttuk, még az ötvenes évek elején Rosenthal Sámuel és 1852—57 között Witte ambíciói avval kecsegtették a német nyelvterület Pest iránt érdeklődő lakosságát, hogy van remény a színvonalkülönbség kiegyenlítésére. 1861 után ez már szóba sem került. Ez az év — a voltaképpen jobb sorsra érdemes Alsdorf bukásának éve (ezentúl a vezetés, az ő neve alatt, már Winter munkája volt) — a tömeges névmagyarosítások éve is a fővárosban. A helytartótanácsi irattár hosszú indexlapokon sorolja fel a névváltoztatások százait. Valószínű, hogy mindazok a fővárosi — pesti és budai — orvosok és gyógyszerészek, kereskedők és vállalkozók, tanítók és iparosok, akik az elmúlt évtized hatása alatt az első adandó alkalmat megragadták, hogy nevükben magyarrá legyenek, házuk népével még németül beszéltek. Az idősebbek talán alig pár szót tudtak magyarul. De a tendencia a megmagyarosodás volt, és éppen a budai tanács, tehát a németebb város elöljárósága segítette Molnárt a Német Színház konkurrensévé lenni, a kisebb szellemi igényeket tápláló közönség szórakoztatására tervezett színház felépítésében. Ha megkíséreljük összevetni a két színház, Winter pesti és Molnár budai intézetének műsorát, meggyőződhetünk arról, hogy nagyjából egy szinten mozogtak. Molnárék a bemutatókat a meghirdetett népszínműpályázat darabjainak előadásával kezdték, eleinte szép közönség előtt. Okt. 22-én Az alföldi halász, nov. 2-án A vőlegény, nov. 9-én a Lidi, dec. 5-én a Falu bolondja, 12-én A puszták fia, febr. 8-án a Rontó Pál, 9-én a Bolond Miska, ápr. 21-én A szerelmes kántor került színre.

58 A vígjátéki műfajt szolgálta BernáthG.: Ki a vivát?, Toldy István: Jól megnézd, kit szeretsz, Kempelen Gy.: Ész, pénz, születés, Tarnay Pál: Napám boldogít (Gyenge „Mama" utánzat volt !), Udvardy Vince: Bukott kalandor, Bérezik Árpád: Nincs mama, Tatay és Spannraft: A nők lovagja, Toldy: Universalgenie, Bérezik: Amélie, Nro 14., Toldy: Házasság látatlanban, Benkő: Kgy színész otthon, Batthyány (Apraxin) Júlia: Fogság és szerelem, Kempelen Riza: Légyott, Bérezik: Ádám és Éva és végül Bényei és Állaga: A zeneszerző c. műve. Eredeti drámai bemutató volt Dobsa: István, első magyar király c. verses színműve, Molnár büszkesége és rendezői becsvágyának kielégülést nyújtó tárgya. Lefordított színművet az első évben csak hetet mutattak be Molnárék. A Német Színház története 1847 után nincs feldolgozva. Az anyag is csak olyan értelemben hozzáférhető, hogy bizonyos országos és fő464