Tanulmányok Budapest Múltjából 15. (1963)

Mályuszné Császár Edit: A főváros színházi életének megmagyarosodása, 1843-1878 = Die ungarische Sprache gewinnt die Oberhand im Theaterleben der Hauptstadt, 1843-1878 445-487

tül, mint gyenge magyar fordításban és a nagy Burg-színészek megdobogtatták a szívét. De Kotzebue-nál már jobban érdekelték Szigligeti vagy Szigeti hazai aktualitású darabjai, és a bécsi bohózat sem volt nélkülözhetetlen számára. Mindezt a negyvenes évek végének erős nemzeti felbuzdulása, majd Haynau és Bach uralmának szomorú tanulságai munkálták ki benne. A lassan kapitalizálódó pesti polgár ráeszmélt, hogy számára szülővárosának nagyobb jelentősége van, felvirágzásához több érdeke fűződik, mint Bécséhez — akár ott lakik a császár, akár nem. A Dietrich-, Treichlinger-, Gundy-rezsim alatt azonban a könnyű szórakozást ténylegesen még a németeknél kereste az, aki éppen erre vágyott. Bécs-külvárosi színészek és színésznők mulattatták időnként, főleg a nyári évadban, a szerényebb igényűeket. A Színház már régen a Nemzeti volt, de a könnyű Múzsa másutt is rendelkezésre állt. És most Alsdorf, a pesti polgár, a magyar nemes elkövette azt az elővigyázatlanságot, hogy teret nyitott olyan együttes számára, amely a könnyű műfaj ápolásával bebizonyította, hogy még ezen a téren sincs a németekre szükség. 1861. ápr. i-től. fele haszonra kiadta a budai színkört egy vidéki igazgatónak, Molnár Györgynek.

54 A vállalkozás felsőbb helyen nem találkozott helyesléssel. Bach már megbukott ugyan, és ebben az évben, az alkotmányosság látszatával csillogó esztendőben, nem a gőgös Albrecht, hanem ismét a Helytartótanács, élén Majláth Györggyel, döntött a színházügyek fölött. Azonban a rendőrség figyelmeztette Alsdorfot, hogy fölösleges vetélytársat szabadított a már úgyis elég nehezen élő két színház nyakára. Holott ennél nagyobb baj történt. Bebizonyosodott, hogy a politikai jogaitól megfosztott magyarság a „német városokban", Pesten és Budán, megbír egy második magyar színházat is. A sors különös iróniájaként ugyanis Molnár, aki nem volt magyar nemes, hanem egy szegény nagyváradi kántortanítónak, Müllernek számos gyermeke közül az egyik, megunva az Alsdorfnak fizetendő esti több száz forintokat, Buda város tanácsának és a Helytartótanácsnak segítségével a Lánchíd budai hídfőjénél egy régi magtárat színházzá alakíttatott át. Mire az épület elkészült, az időleges alkotmányosai szép napjai lezárultak, de a színház 1861. szept. 14-én megnyílt, és rövid útkeresés után áttért annak a könnyű Múzsának a szolgálatára, ami a Witte utáni igazgatók legfőbb támasza volt.

55 A német színészetet üldöző balvégzet történetéhez tartozik, hogy Alsdorfot a Molnártól kicsikart összegek sem mentették meg a bukástól.

56 Ha már Witten, aki valószínűleg felemelhette volna a német színházat, nem segített a kultúrpolitika iránt többé-kevésbé érzéketlen bachi-albrechti abszolutizmus, érdemes lett volna Aldsorffal szemben nagylelkűbbnek lenni. Ez volt az utolsó lehetőség arra, hogy egy viszonylag népszerű német játékszínt fenntarthassanak. Alsdorf utóda, Winter, előnytelenül különbözött a két előbbitől: birodalmi német származású volt, minden magyar kapcsolat nélkül. Nem értette meg a pesti polgárokat, és azok sem érdeklődtek iránta. A színházból csak az üzleti részt tartotta szem előtt, mivel pedig maga is mint táncos kezdte pályáját, a 463