Tanulmányok Budapest Múltjából 15. (1963)

Mályuszné Császár Edit: A főváros színházi életének megmagyarosodása, 1843-1878 = Die ungarische Sprache gewinnt die Oberhand im Theaterleben der Hauptstadt, 1843-1878 445-487

tucatszerzőikhez, és ha igényesebb színművet akartak adni, saját anyanyelvük klasszikusait vették elő. Ezek azonban 1843—-44-nek, talán csak Schiller és Kleist kivételével, keveset mondtak. Olyan gárdától, amelynek évtizedek óta betanult szerepei, bevett szokásai, a hivatalos példaképként szereplő bécsi színpadokhoz igazodó fogásai voltak, nem lehetett azt várni, hogy valamiféle nemzeti fellendülés hatása alatt másfél év alatt átváltson Shakespeare és a francia nagy (és kis) romantikusok munkáira. Az igazat megvallva, nem is győzték volna energiával . . . A hazai német játékszínek színháztörténetileg igen becses nevekkel dicsekedhetnek. A nagy Német Színházban kezdte pályáját Josef Wagner, egy kis helyi színpadon Adolf von Sonnenthal. Pár évtized múlva a Gyapjú utcában Josef Kainz alakítja Kosinskyt és Adele Sandrock ugyanitt debütál tizenötödrangú szerepében. Csakhogy ezek a német halhatatlanok magyarországi szereplésük idején a színpadi tudás ábécéjénél tartottak csupán, s amint egy kicsit elsajátították a mesterséget, továbbálltak. Mit is kerestek volna egy nyelvsziget színházában?

18 A Pesti Magyar, illetőleg a Nemzeti Színház azonban egy több milliós nép színészileg legkiválóbb sarjait fogta kötelékébe. Az eredeti, érdekes, mert hazai alakokat felvonultató és a francia műsor, a jobb zene, a különb díszletek Bartay igazgatásának idején eldöntötték a küzdelmet a magyar színház javára. Mint az már általában történni szokott, ez a győzelem nem tudatosult egyik érdekelt félben sem. A magyar színészek sorsa feletti sajnálkozás még évtizedek múlva is szokásos volt. Ugyanígy az ötvenes évek második felében, amikor — ma már tudjuk — minden elveszett a németek számára, változatlanul hirdetik, hogy Pest-Buda német, és a közönségnek fontos a német színjátszás.

19 A német színház híveinek megvolt az alapjuk, elsősorban a történelmi alapjuk a derűlátásra. Igaz ugyan, hogy a fővárosi német polgárság hajlott a magyarsághoz való alkalmazkodásra — a megmagyarosodási folyamat a negyvenes években még nem igen lendült neki, és az az állítás, hogy a pesti lakosság már ekkor németül beszélő magyarokból áll, túlzás

20

—, de még inkább Bécs majmolására. Az egyetlen Nemzeti Színházzal szemben négy németül játszó színház állt: a Színház téren emelkedő reprezentatív épület mellett a városligeti pesti nyári színház, Budán a Várszínház és a Krisztinában a Budai Aréna. S ha elsőrendű tagok nem is igen szerződtek már az egyre inkább peremterületnek számító magyarországi színházakhoz, fényes nevű vendégekben annál kevésbé volt hiány.

21 1847. febr. 2-án azonban a nagy Német Színház leégett. A város, a színház büszke — bár kissé fukar — tulajdonosa ekkor még nem nyugodott bele veszteségébe, és mielőbb hozzálátott, hogy ideiglenes tetőt emeljen hontalanná vált színészei feje fölé. Maga a színésztársaság is mindent megtett kenyere biztosítására: a Budára húzódó együttes 1847. febr. 20-án, tehát pár héttel a katasztrófa után, a Vigadó nagytermében hangversenyt adott és Forst, a károsult igazgató egy 25 versszakos alkalmi költeményt szavalt el. A poéma — szerzője a hazai német irodalom egyik 450