Tanulmányok Budapest Múltjából 15. (1963)

Mályuszné Császár Edit: A főváros színházi életének megmagyarosodása, 1843-1878 = Die ungarische Sprache gewinnt die Oberhand im Theaterleben der Hauptstadt, 1843-1878 445-487

pór, nem kerülhet említésre, mert fővárosi színpadon, sajnos, sohasem adták; egyetlen előadását Kolozsvárott érte meg 1848. május 2-án.

10 Annál inkább érinti Pest színi életét az Örökség. Vannak egyéniségek, akik irtóznak a nyilvánosságtól és testi-lelki inkognitójukat halálukig őrzik. Ezek közé tartozik Obernyik is. Sohasem engedte magát lerajzoltatni, lefestetni. Néhány száraz életrajzi adaton kívül csak annyit tudunk róla, ami helyenként szubjektívan csendül meg drámáiban vagy novelláiban. Nem tárulkozott ki fiatalabb írótársai előtt, így a végtelenül indiszkrét Jókai sem tudta kompromittálni. A történelem is segítségére sietett, hogy megmaradhasson örök némaságában: az 1944—45-ös hadműveletek során az Akadémián őrzött hagyatéka, néhány oldal kivételével elpusztult. A Széchényi Könyvtár nem őrzi finom betűit. írását, alig lehet megkülönböztetni Kölcseyétől, akinek fizetett alkalmazottja, tanítványa, barátja, ápolója, családjának ügyvédje és belső világának kétségtelenül egyik legjobb ismerője volt. Mindenesetre alkalmas famulus volt arra, hogy mestere titkait a sajátjaival együtt megőrizze . . . 1844-ben, első színpadi sikere idején Obernyik már túljutott élete nagy élményén és fájdalmán: a Kölcsey vei való benső barátságon és Kölcsey halálán. Utóbbit úgy látszik, egészen sohasem tudta kiheverni. Kölcsey Kálmán nevelőjeként és a család ügyvédjeként azonban a fővárosban élt, és élénk figyelemmel kísérte a politikai eseményeket. Mint rendkívül művelt ignobilist főként a polgári egyenjogúság kérdése ragadta meg. A Főúr és pór-ban tragikai kifejlést adott gondolatainak, az Örökség, a negyvenes évek egyik legnagyobb színpadi sikere, műfajilag is polgári: középfajú dráma.

11 Obernyik műve volt az első a magyar színpadon, amely a hazai német polgárság érdemeit, szorgalmát méltányolta, kiemelte a nemesi életfelfogás terméketlenségét. Ez a nézőpont számára magától értetődő volt; plebejus származása mellett véleményét az is elősegítette, hogy a nemzetiségekről keveset tudva, nem nézett aggállyal a társadalmi átalakulás elé. Az idegen anyanyelvű hazai lakosságból elsősorban a pestbudai polgárt ismerte. Alakját az Örökség Schmidjében valószínűleg közvetlen tapasztalat után mintázta. A kor Schmidjeiben valóban megvolt az anyaországhoz simulas vágya. Ezért érezte a pesti közönség annyira a magáénak darabját. A színház — amelyről már egy kortárs író megmondta, hogy nemcsak tükörképe, hanem függvénye is a társadalomnak

12 — nemesi és polgári látogatóit egyaránt izgalomba hozta evvel az előadásával. Hogy is ne? Schmid, az Örökség egyik központi alakja, szemébe vágja a nevelt leánya kezét kérő előkelő úrnak: ,,. . . én ismerem a magyar nemességet. Önök büszkék; s én nem akarom, hogy szeretett leányom önök gőgös szüleitől és rokonaitól lenézessék. Önök fényűzéshez, munkátlansághoz vannak szokva; s nem engedhetem, hogy ezek miatt Mathild valaha szegénységre jusson." (I. fv., 8. jelenet.) 448