Tanulmányok Budapest Múltjából 14. (1961)
Fügedi Erik: Középkori magyar városprivilégiumok = Ungarische Stadtprivilegen im Mittelalter 17-107
kifejezés. Ez a szó meglehetősen szokatlan a magyar okleveles gyakorlatban a városi patríciusok megjelölésére, a privilégiumokban pedig sohasem fordul elő. Ha ehhez az egyetlen előforduláshoz egyáltalán szabad következtetést fűznünk, akkor a nagyszombati „józanabbakat" ezek között, a „meliores" között, patríciusok között kell keresnünk. A másik korlátozó tényező a királyi megerősítés. Aligha szorul bizonyításra hogy ennek a záradéknak segítségével a király bármikor a városra erőszakolhatta a maga jelöltjét, amint azt a körmendi és a budai 1276. évi privilégium nyíltan bevallja. 270 Korai kiváltságleveleinkben nem használják mindig az „eligere r igét. A korponaiban libère assumant, a szatmárnémetiben és a nyitraiban constitutus, a bábaszékiben statuant olvasható.A jelek arra mutatnak, hogy mindhárom esetben a középkori értelemben vett választásról van szó. A szatmárnémeti bírót „maiorum ac minorum consensu pariter concordante constituendi... habeant facultatem", a nyitrai „villicus pro tempore constitutus" pedig a kereken harminc évvel fiatalabb soproni privilégiumban ismétlődik „villicus... pro tempore constitutus, quem iidem cives communiter elegerint" fogalmazásban, és így nincs okunk feltételezni, hogy szatmárnémeti és nyitrai oklevelekben a kifejezés mögött nem a választás fogalma húzódik meg. A bábaszéki statuant folytatása (de communi civium beneplacito et consensu) ugyancsak választásra utal. Ez a formula egyébként végigkíséri a választásra vonatkozó részeket. Németlipcsén azt választhatják meg, akit „de communi voluerinl voluntate". Ugyanezzel találkozunk Csut megerősítésében, 271 Késmárk, Bars 1331. évi és Rózsahegy privilégiumában. 272 Ez a fordulat annyira közismert lehetett, hogy a pozsonyi kiváltságlevélben megcsonkítva fordul elő: „villicum. .. eligant de communi". A kialakult formula azonban ugyanolyan határozatlanul írja körül a választást, mint pl. a besztercebányai privilégiumé, amely szerint a bírót „de universitatis consilio et consensu" kell megválasztani. 273 A laza fogalmazással szemben két privilégiumunk élesebben határozza meg a választást. Sátoraljaújhelyen a bírót „pari et consona voluntate", Iyublón pedig „unanimi et pari voluntate" kell megválasztani. Ha nem is vagyunk tekintettel arra, hogy tulajdonképpen mindkét esetben a „de communi voluntate" formula változataival van dolgunk, akkor nem tarthatjuk ezeket a szavakat a szó modern értelmében vett választás kifejezésének. A bizonyíték erre késői, de meggyőző. 1381-ben I,ajos király megállapítva, hogy Zsolnán és környékén a „szláv" polgárok a németekkel szemben többségben vannak és velünk együtt teljesítik kötelezettségeiket, úgy látta, hogy az esküdteket a két nemzetiségből egyforma számban kell megválasztani. Ennek a szlovák és cseh történetírás által „privilégium pro Slavis"'-nak nevezett rendelkezésnek 274 logikája jellemzően világítja meg mindazt, amit a középkorban választásról gondoltak. A „non numerantur sed ponderantur" elv diadala ez. A gazdag, de kisszámú német elem súlya nagyobb volt, mint a szlávé, az utóbbiak viszont számbeli fölényben voltak. A király ítélete szerint a németek súlya és a szlávok számbeli fölénye annyira kiegyenlítette egymást, hogy az esküdtek között egy„ 60
