Tanulmányok Budapest Múltjából 14. (1961)

Lőrincz Zsuzsa: Adatok a katolikus egyház társadalomszervező tevékenységéhez Budapesten, 1919-1944 = Dannye k socialno-organizatorskoj deâtel'nosti katoličeskoj cerkvi v Budapešte, 1919-1944 gg. 583-606

A katolikus autonómia megszervezésére megalakult az Országos Katolikus Tanács. És mert az autonómia kérdése annyira bonyolult volt, hogy a Tanács munkájának elhúzódását előre látni lehetett, a hercegprímás utasítására Budapesten már előre létrehozták az egyházközségi szervezetet. Az egyházközségek minden plébánián megalakultak. Ezek kiküldötteiből alakult meg a Központi Tanács. A Központi Tanácsnak kettős feladata volt. Az első: Budapest katolikus lakosainak összeírása, a második: az egyházközségi alapszabályok elkészítése.

3 Az egyházközségek létrehozásával a hívek szervezettségét kívánták megteremteni, ezek azután összefogni próbálták őket a fennálló állami és társadalmi rend ellen: az „egyház védelmében". Az egyházközségeket a Tanácsköztársaság leverése után is fenntartották. Bebizonyosodott ugyanis, hogy az egyházközségi szervezetek segítségével sokkal közelebb tudnak jutni a hívekhez, mint a plébániai hálózaton keresztül. Ahhoz azonban, hogy sor kerülhessen akárcsak arra is, hogy felszólítsák a híveket az egyházközségbe való belépésre, hogy számítani lehessen rájuk: tudni kellett, kikről is van szó. A legelső feladat ezért a hívek összeírása volt. Az összeírást nem egyedül a plébánosok végezték, e munkában világiak is segítettek. A lajstromokat évekig, mondhatni szüntelenül tökéletesítették; azok így minden katolikus szervezkedés megindításának értékes segédeszközei, sőt elengedhetetlen feltételei lettek. Ezek a lajstromok idővel már nemcsak a neveket tartalmazták, megpróbáltak az egyes emberekről is megközelítően hű képet adni. Nemcsak száraz adatokat tartalmaztak tehát, hanem az embert és annak életkörülményeit is számba vették. A plébános a lajstromokban tartotta nyilván híveit, szinte ebből ismerkedett velük és ezen adatok segítségével tudta, mi a feladata, mit kell, vagy mit tud egyáltalán elérni egy-egy hívőnél, vagy nem hívőnél. Nyilvántartottak egy-egy emberről lehetőleg mindent, amit tudtak róla: vallásos-e és mennyire, kötött-e egyházi házasságot és ha nem, miért, milyen a szociális helyzete stb. E feladatok a plébános számára sok többletmunkát jelentettek, ezért bevonták a munkába a hívek egy részét is. A „világi hívek apostolkodása" azonban nem jelentette a világiak behatolását a hierarchiába. Az egyházközségek feje mindenkor a plébános volt, és az ő — illetve a legfelsőbb egyházi vezetés — irányítása alatt működtek a világiak. Megkísérelték tehát az egyház társadalmi gyökereit megsokszorozni és erősíteni anélkül, hogy a központi irányításból és ellenőrzésből egy jottányit is engedtek volna. Az egyházközségek szervezetét részletesen kidolgozták, és úgy valósították meg, hogy az egyházközség a püspök intézkedése folytán létesült szervezet és ne a hívek szabad egyesülete legyen. Az egyházközség munkáját „irányító" képviselőtestület tagjainak felét a hívek választották. A másik felét hivatalból kijelölt tagok alkották. A képviselőtestület választotta a tanácsot, amely az egyházközség adminisztrációs munkáját végezte. A tanácsnak hivatalból tagjai voltak: a plébános, a káplánok, a hitoktatók közül legfeljebb kettő, a főváros katolikus vallású képviselője, a karnagy és az egyházközségi intézetek vezetői. Később az. 585