Tanulmányok Budapest Múltjából 14. (1961)

Bélay Vilmos: Adalékok az ár- és bérviszonyok történetéhez Pest-Budán, 1790-1848 = Dannye k istorii izmenenij obsego urovnâ cen i zarplat v gorodah Pest i Buda, 1790-1848 gg. 363-407

tese 72 forint, a vármegyei hajdúk káplárja 96 forint évi fizetést kap. A megyeházán szolgálatot teljesítő 16 hajdú fejenként 72 forint, a „mezei biztosok" (campestres commissarii), akiknek a száma négy, 200—200 forint fizetést húznak. A vörösvári út őrizetére rendelt katonák (későbbi fizetési jegyzékekben „a pilisi járásban levő két katona" néven említik őket) 120, az „üldöző katonák" (persecutionales milites) pedig 160—160 forint fizetésben részesültek évente. Ez a fizetés viszonylag magas. Valószínűleg azért, mert mesterségüket veszélyesnek ismerte el a megyei hatóság, hiszen ezeknek a katonáknak a feladata az útonállók, rablók ártalmatlanná tétele. A selyemtenyésztési felügyelő (sericeae rei inspector) fizetése 100 forint. A magyar nyelvű jegyzékben később „hajós"-nak nevezett (nauta) személy, aki a megye megbízásából a két part közti révészszolgálatot látta el, 200 forint évi fizetést kapott, vagyis annyit, mint pl. a földmérő helyettese. A pesti raktáros (magasinarius) 60, a többi megyebeli raktáros 40—40 forint évi fizetésben részesült a megye pénztárából. Utóbbiak, mint későbbi jegyzékekből kiderül, Kecskeméten, Nagykőrösön, Cegléden és Soroksáron működtek. A pesti kéményseprő 24, három lelkész (verbi divini ministri) 25—25, végezetül a megye hóhéra (lictor) 43 forint fizetést kapott. Feltűnik a lelkészek aránylag csekély fizetése (mindössze egy forinttal több, mint a kéményseprőé, jóval kevesebb, mint a hóhéré). Oka ennek az, hogy ezek a lelkészek ezt a fizetést csak azért kapták, amiért a megye börtönében raboskodókkal kapcsolatos lelkészi funkciókat látták el, a börtönkápolnában misét szolgáltattak, gyóntattak, kivégzéseknél jelen voltak. A három lelkész egyébként három különböző felekezet papját jelentette. Ha mármost a fizetési jegyzékeken szereplő összegeket vizsgáljuk, feltűnik, hogy — leszámítva a legmagasabb rangú tisztviselőket i- meglehetősen szerény összegeket találunk. Feltűnik az is, hogy — amint elöljáróban megjegyeztük — negyedszázadon keresztül nem változtak, noha az árak időközben, különösen a háború következtében, felszöktek. A napszámbérből élőknél szépen követhető az a törekvés, hogy a napszámbért, amely egyes kategóriáknál ugyan a nyomorúságos létnél többet nem fedez, az emelkedő árakhoz igyekeztek igazítani. Itt ilyen szándéknak nyoma sincs. Ezek a fizetések merevek, másfél évtized alatt semmit sem változnak. Már utaltunk rá, hogy a városi és vármegyei tisztviselők és egyéb alkalmazottak jövedelmének a zömét nem a hatóság által rendszeresített fizetésük, hanem a többi, mellékes jövedelem alkotta. A tisztviselőknek úgyszólván minden ténykedésükért napidíj járt. Legtöbb hivatali ténykedésük kiszállással járt, amiért tehát külön díjazásban részesültek. A napidíjak összegét a helytartótanács állapította meg. A főispán és helyettese napi 10 forint 24 krajcárt (egy tartás nélkül szegődött kaszás vagy boglyarakó negyven napi napszámbére) vett fel napidíjként. Az első alispán 6 forint 24 krajcárt, a második alispán 4 forint 48 krajcárt, a főjegyző, főszolgabírák, főügyész, táblabírák, főpénztáros 4 forint, az aljegyző, alügyész, alszolgabíró, levéltáros, számvevő, főorvos, mérnök 3 forint 12 krajcár napidíjat számíthatott fel. Még ez a szerényebb napidíj is egy kaszás 12 napi napszámbérével egyértékű, nem 25 Tanulmányok Budapest múltjából 385