Tanulmányok Budapest Múltjából 13. (1959)

Mályuszné Császár Edit: A Budai Népszínház és közönsége = Le Théatre populaire de Buda et son public 261-314

közli Jókai : Magyar divat c. versét, ami ekkor a fővárosban minden előadói dobogó legnépszerűbb műsorszáma volt.) A színházügyi döntések 1861-ig a rendőrigazgatóságra tartoztak, most azonban visszatérve az 1848 előtti időkre, a helyreállított Helytartótanács intézte a „nyilvános rendezvények ügyeit", mint ahogyan itt bírálták el a theátraliakat hosszú-hosszú évtizedeken keresztül, már Kelemen Iyászló korában, s Katona József, Kántorné, Döbrenteiék fővárosi próbálkozásai idején, egy félszázadon át latin ,e„ tüneményes idők''-ben azonban már magyar nyelven. — A Helytartótanács a kevésbé aulikus hivatalok közé tartozott, s Mailáth Györggyel az élén, 1861 -ben így is mutatkozott be. Molnár megkapta tehát a játszási engedélyt, és 1861. április 2-án megkezdhette a játékot az akkor arénának nevezett krisztinavárosi „Budai Színkör "-ben.

2 Amikor az előzőkben utaltunk arra, hogy Molnárban nemcsak a tiszta romantika nemes feltörekvése, hanem az emberi és színészi hiúság kiapadhatatlan érzése is vakon tört a fővárosi érvényesülés felé, ebben a megállapításunkban semmi elítélés sem rejlett. A dolgok mélyére tekintve, jelleméből és helyzetéből következő szükségszerűségnek találjuk. Miért akart valaki, aki — okkal vagy ok nélkül — magában nagy képességeket sejtett, mindenáron Budapest nyilvánossága elé kerülni, miért nem maradt meg a vidék legnépszerűbb, legjobb igazgatójának, esetleg egy régiesen bájos kisváros, Kolozsvár vagy Kassa bálványának ? Nagy színészi pályafutások futották meg a hazai színügy egét anélkül, hogy a fővárost valaha is érintették volna. Nemcsak Jancsó Pál vagy Pergő Celesztin a múltban, de az if j. Püspöky és Szentgyörgyi István a jövőben maradandó hírnevet szereztek maguknak Pesttől távol. Ezekben a művészekben azonban, minden — a színi pályán elkerülhetetlen — bohémség mellett, mély lelki harmónia lakozott. Tisztán látták önmagukat és a világot, fel tudták mérni az esetleges veszteség nagyságát. Ilyesmire Molnár sohasem volt képes. Az ország életének a középpontja kétségtelenül a főváros volt. Ez volt az irodalmi centrum, itt éltek a közvéleményt irányító politikusok, írók, művészek — és színészek. Bzek közé emelkedni, sőt őket felülmúlni : ez volt a jövendő Népszínház fiatal igazgatójának a törekvése. A feltűnésnek, a ragyogásnak ez a vágya tehetségének sajátosságában is magyarázatát leli. igaz, Molnár úgy képzelte, hogy ő nagy színész, akinek képességei alkalmasak arra, hogy az ország első színpadán csodálják, s méltatlanság, rút féltékenység okozta 1854- és 1855-i próbafellépéseinek kudarcát —, és ez a meggyőződése teljesen alaptalan volt. Csodálatos érzék élt benne azonban egyrészt a színpadon megvalósítható festői szépségek iránt, másrészt minden elméleti tudás és tanítómester nélkül — hiszen L,aubét és Dingelstedtet sohasem ismerte* — megértette, hogy milyen szükségesek a próbák, hogy az egyes * Dingelstedt, Franz von, költő és színigazgató, szül. 1814. megh. 1881. A müncheni, majd a bécsi udvari színház igazgatója, kiváló rendező. Mint Molnár György, ő is elsősorban a színpadképek szépségére fordított figyelmet. — Laube 262