Tanulmányok Budapest Múltjából 12. (1957)

Berlász Jenő: A Ganz-gyár első félszázada, 1845-1895 = Die ersten fünfzig Jahre der Ganz-Werke, 1845-1895 349-458

Hogy milyenek voltak Ganz első pesti benyomásai, s hogyan tudott az új környezetbe beilleszkedni, bizonyosan nem állapítható meg, mert 1841-i levelezése nem maradt ránk. Későbbi megnyilatkozásai azonban sejtetni engedik, hogy a 150 000 lakosú magyar főváros megkapóan szép fekvésével, klasszikus stílusú építkezésével, magas kultúrájával, fejlődő civilizációjával, lüktető kereskedelmi életével s többnyire németajkú polgárságával hamar megnyerte tetszését. Nem csalódott a hengermalmi munkalehetőségek iránt táplált reményeiben sem. A hónapokig tartó berendezési munkálatok lezajlása után Ganz megkezdhette tevékenységét a malomtelepnek a mai Honvéd és Balaton utca sarkán épült tágas öntödéjében. Úgy látszik, hogy szakértelme és ügyessége hamar feltűnt az igazgatónak, mert őt tették meg első öntőmesterré. Ganz egyelőre tehát megtalálta, amit keresett: vezetője lett egy fejlődő üzem munkájának. A vezetés örömén felül különleges büszkeséggel töltötte el még az a tudat is, hogy neki jutott osztályrészül a vasöntészet iparágának a magyar fővárosban való meghonosítása. Egy 1842 áprilisában kelt levelében boldogan újságolja szüleinek, hogy a közelmúltban fejezte be kúpolókemencéjének felállítását, s most került ki keze alól az első vasöntvény, mely Pest városában készült. Ugyanekkor reményét fejezi ki, hogy a vállalat jól fog jövedelmezni, s így valószínűleg alkalma lesz pár esztendő alatt némi megtakarításra szert tenni. Bizakodása nyilvánul meg abban is, hogy Konrád nevű Öccsét, aki — valószínűleg az ő tanácsára — szintén az öntőmesterséget választotta életpályájául, magához hívja dolgozni. Ganz ekkor már kétségtelenül tudatában volt annak, hogy a vasöntő iparra Pest—Budán komoly jövő vár, s e jövő építéséből neki is ki kell vennie a részét. Azonnal észrevehette, hogy a vasöntészet jelentősége Magyarországon még sokkal alárendeltebb, mint Nyugat-Európában. Megtudhatta, hogy amíg az ország nyersvastermelése a legutóbbi tíz esztendő folyamán (1831—1841) több, mint 50%-kal gyarapodott ( 15 000 tonnáról 23 400 tonnára emelkedett), addig az öntvények mennyisége a század eleje (1806) óta alig változott: állandóan 2500 tonna körül mozgott. E tényt szükséglethiánnyal nem lehetett megmagyarázni, hiszen a hengermalmi öntöde cikkeinek óriási kelendősége az ellenkezőjéről tanúskodott,—nyilvánvaló volt tehát, hogy a gyártási viszonyokban, s legfőként az öntőtechnika elmaradottságában rejlik a hiba. Csakugyan az országban működő mintegy 50 kohóüzem közül alig néhányban (Munkácson, Dernőn, Ruszkabányán, Szilváson) folyt modern rendszerű öntés. A legtöbb vasgyárban közvetlenül a nagyolvasztóból öntöttek : a Wilkinson-féle akna- (kúpoló) kemence alkalmazását fölöslegesnek tartották, mert nem ismerték fel az átolvasztással, illetve a különféle nyersvasfajták összeolvasztásával történő közvetett öntés jelentőségét. Hogy a kohótól független öntőkemencének milyen üzemi és technikai előnyei vannak, csak kevesen tudták ; a vasvidékektől távoli üzemtelepítésre meg éppen senki sem gondolt. A Ganz vezetése alá került hengermalmi öntöde volt Magyarországon az első kísérlet vasgyáron kívül álló városi öntöde létesítésére. Elsősorban tehát szakértelmén és 356